Taní-tani

Ők biztosan nem olvassák, amit írok (tehát megsérteni sem tudom őket), de ami a nagyobb baj, hogy magát a cikket, amit kommentálnak, no, azt sem olvassák el. Látják a címet, meg látnak egy képet, és beindul náluk az okosakat okádó gépezet, ontják olyan helyesírással a szöveget alá, hogy ha azt mind látná az Akadémia Nyelvi Tanácsadó Kutatócsoportja, soha többé nem törnék a fejüket azon, hogy módosítgassák a helyesírás szabályait. (Oly mindegy!)

És mint már tudják, ilyenkor mindig elgondolkodom. Ekkora irigységet, ami az emberi fajban lehetséges, vajon ki teremtett? Tényleg teljesen mindegy, mi van, az ember mindig talál magának alanyokat, akik ellen uszulhat? Fiatalon még naivan és a szép jövőbe vetett bizalommal azt gondoltam, a diktatórikus kommunista ideológusok azok, akikkel szemben meg kell határoznom magam. A bársonyos alatt és közvetlen után meg azt, hogy most már itt a Kánaán. Megszűnt az ellenség, szabadok lettünk. De nem úgy ám! A szabad véleménynyilvánítás, a szabad sajtó hozta a szlovákokat (a bennünket elnyomó, kigúnyoló, beolvasztó gaz népség), nekik meg a magyarokat (az őket veszélyeztető, lenéző, irrendenta horda), s mert majdnem olyan okos vagyok, mint Plavec Gyula, hamar észrevettem, hogy a politika úri huncutsága nem egy feudális rendszer rég feledett praktikája, hanem az örök való. Bizony, sokan sokat profitáltak ebből a gyűlöletkeltésből. (A nép meg asszisztál e huncutsághoz, gerjeszti, adja tovább az álhíreket, mert a másikat utálni, minden bajunkat a másmilyen nyakába varrni sokkal könnyebb, mint gondolkodni, netántán tenni is.) No, aztán a nagy nemzeti hergelések után épp kezdett konszolidálódni a helyzet, az emberek előbb-utóbb rájönnek, megismerve szlovákot-magyart, hogy nem úgy van az, mint volt mondva. Hát nem éppen akkortájt vált ketté a nagy nehezen összehozott nagy magyar párt? És már kezdődött is elölről minden, a jó magyarokról meg a rossz magyarokról, a nem magyarokról meg másról, miközben ha gondolkodunk, csakis posztokra (pénz!) megy ki a huncutság. Hiszen férfi, nő, fekete, fehér, ilyen vagy olyan pártszimpatizáns, mindegy, ha becsületes, rendes, hiteles és megbízható az ember. Aztán jöttek kapóra, pont a választások előtt a menekültek, s bár akik a leghangosabban terroristáznak, egyet sem láttak még, de jó szolgálatot tesznek a gyűlölendő célt keresőknek. No de hogy a pedagógusok is (meg a nővérek, őket sem kímélik az irigyek), azt azért nem gondoltam volna. Tanár úr, kérem, én készültem! Én azt hittem, erre aztán már felkapja a fejét a nép, és egy közös akaratként mondja ki, hogy elég! Hogy most már azért elég! Ehelyett azt a nyomorult tanári fizetést meg a nyári szünetet irigylik, ajánlgatva mindenféle fizikai munkákat oktatóinknak. Menne el kapálni, megtudná, milyen jó volt a meleg széken ülni; csak húzna éjszakai műszakot; keverje a maltert, aztán majd visszasírja azt a pár órácskát, amit az iskolában elüldögélt… Nem is folytatom, mert úgy felidegeskedtem már megint, holott tudom, az ilyenekkel szemben nincs érv, nincs erő, nincs ész, mi meggyőzné. És nem fogok éjszakákba nyúló dolgozatjavításokról, kreditgyűjtő szakdolgozatokról, örök vizsgázásokról, versenyfelkészítésekről, a versenyekre kísérésekről, fölösleges kimutatásírásokról, dokumentálásokról beszélni: az ezekről szóló cikkek alatt vannak ezek a vérforraló megjegyzések. Hanem csak azt mondanám, nem mindegy, milyen körülmények közt tanítják gyerekeinket, nem mindegy, minden harmatgyenge, épp csak olvasni megtanult iskolás bejut-e a gimnáziumokba, onnan egyetemekre, rontva az oda valók hitelét is, és csak azért, mert az intézménynek kell az érte kapott fejpénz, különben összedől. Egyébként meg, higgyék el, a tüntető pedagógusok (és nővérkék) biztosan tudnának kapálni is, éjjeliőrködni is, pénztárban ülni is, szerintem betont is kevernének olyan jól, mint sok mekkelek kőműves. És ha ezt megteszik, jaj, mit fognak csinálni önök, kedves kommentelők?

Taní-tani?

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Végre megegyeztek néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a növendékektől a havonkénti kimenő VASÁRNAPot

Kaffka Margit: Hangyaboly