TANÍ-tani!

Én egész népemet fogom ne m középiskolás fokon tanítani! Hányan idézték ezt már azóta, hogy József Attila születésnapjára meglepte vele magamagát! Főleg csalódott tanárképzősök meg pedagógusok. Volt egy idő, amikor én is ezzel vigasztalódtam, mert megesett bizony, hogy az egyetem fura ura engem is eltanácsolt. No engem nem a Nincsen apám versemért, hanem csak, mert azt gondolta, nem kell mindenkinek tanítania. Aztán mégis maradtam, mert Isten útjai bár kifürkészhetetlenek, de biztosak. Anyámtól kiváló pedagógiai érzéket örököltem, az egyetemtől is jó ajánlást kaptam, mégsem taníthattam, egyszerűen mert akkor ott, ahová mehettem volna, nem akadt hely. Így tanulhattam tovább a már sokat emlegetett Madáchban Kiss Jolántól, Mács Juci nénitől, Duba Kati nénitől, Papp Piroskától, az akkor legjobb nyelvi szerkesztőktől és korrektoroktól, s állítom, a köztük eltöltött pár év egy újabb egyetemmel felér. És bár egyikük sem volt pedagógus, mégis tőlük kaptam a legtöbbet, s bizonyos értelemben tanították ők is népüket azzal, hogy nyelvileg szinte hibátlan könyveket adtak a kezébe. Akkor biztosan nem tudták, de különösen látszik ez manapság, amikor annyi zagyvaság láthat nyomtatásban napvilágot. Mostanra már biztossá vált, hogy a pedagógiai pálya elkerülése nem szerencse vagy szerencsétlenség kérdése volt számomra, azok, akik az útjában álltak, eszközként szerepeltek a sors kezében, a hivatásom útját egyengették. Hálás vagyok érte. Bár néha még álmodom azzal, hogy állok a tábla előtt egy diákokkal zsúfolt osztályban, és a lelkem is kitéve eléjük, magyarázom lángoló hévvel, miként jelenthet az öröm-töröm rímpárban egy többlethang hozzáadása hiányt. De amikor felébredek, csak annyira emlékszem, hogy skandálom nekik a Petőfi -verset, de arra nem, sikerült-e megértetnem a lényeget. Azt már soha nem fogjuk megtudni, milyen lettem volna tanárnak, senkit nem is érdekel. Vannak viszont nagyon sokan, akiknek a jó sorsuk ezt szabta hivatásul, akik nem csak álmodják, hanem gyerekeinket valóságosan is tanítják, s akiknek bizony nem mindig vagyunk kellőképp hálásak. Mert azt hisszük, természetes, amit csinálnak, ez a foglalkozásuk. Pedig a jó tanár nem a megélhetésért dolgozik, van ennél könnyebb kenyér. A jó tanár ugyanúgy elhivatott, mint a jó pap, a jó író, a jó szerkesztő, ugyanolyan megszállott, mint József Attila volt. A jó pedagógus nemcsak a tudásával, hanem emberi, erkölcsi tartásával is hat gyermekeinkre. És még azt is kicsiszolja belőlük, amire mi, szülők képtelenek vagyunk. Köszönet érte!