Szól a síp

Harmincöt éve, hogy a Csallóközben telepedtem le, itt alapítottam családot. Itt élnek gyermekeim is az ő családjukkal, unokáinkkal, Leventével és Lehellel, Noémivel is Zsófiával, akiket Dunaszerdahely, illetve Komárom felé haladva negyed órán belül elérünk kocsival. Tiszta öröm. Ha ők jönnek, ugyanúgy. Persze, már a legifjabbak sem csak az asztal vagy a kredenc felső lapját tudják befogni tekintetükkel, nincs-e rajtuk valami kézzelfogható, kapaszkodnak fel a könyvespolcra is, mint hegymászók, borulnak dísztárgyak, de ez így van rendjén, hál’ istennek.
Szülőföldemet, a Bodrogközt cseréltem fel erre a tájra, érzelmi és gyakorlati okokból. Lefordítva, a nyitrai pedagógiai főiskolán ébredt szerelem kábított és csábított el, amely ilyetén véletlen vagy sorsszerű mozzanat folytán Pozsonyt is közel hozta számomra, ahol pedig gyermekkori álmomat akartam megvalósítani. Keleten csak Kassán tudtam volna, azaz ott sem, hiszen Márai Sándor szülővárosában magyar lapszerkesztőség az idő tájt nem működött, a Tőketerebesen hetenként megjelenő Zempléni Szót meg egyrészt kicsinek találtam akkori újságírói ambícióim megvalósításához, másrészt helyem sem igen lett volna, a járási lap szlovák változatát és magyar mutációját tulajdonképpen egy redaktor-fordító készítette főszerkesztői státusban. De vissza a Csallóközbe, ahol kezdetben mindenekelőtt nyelvi meglepetések értek, nemcsak a hanglejtés, helyesejtés, hanem elsősorban a szavak szintjén. Meg is írtam anno, időbe tellett, míg megszoktam a kalbászt, a kácsát, a hajmát, a srótot, az abákását. A rékasról nem tudtam, mi fán terem, s mint kiderült, a góré sem egyenlő errefelé a mi górénkkal, az előbbi, a csallóközi kukorica tárolására készült szellős építmény, az utóbbi, a bodrogközi száraz kukorica vagy más növény kemény szára, helyesen kóró. Baráti társaságban, a „keleti istenhátamögöttiségem” ellen irányuló tréfás támadások kereszttüzében szoktam előhozakodni, pontosabban visszavágni többek között azzal, hogy az értelmező kéziszótárban akkor is az én górém a nyerő, mely első jelentésében kóró, igaz, mellette jelzik, hogy „nép”, vagyis népnyelvi, népies stílus. Mindez azonban játék csupán ahhoz képest, ami első újdonsült csallóközi barátom házánál történt. Vaskapu állításához munkáskezekre volt szükség, segítenék-e, persze, szívesen. Ahogy a többi barát, távolabbi falvakból is meghívott rokon. Javában ment a munka, a betonkeverő, szállt gyomrába a cement, homok, ömlött a víz. Egyszer csak azt mondja nekem a mester, adjam oda neki a szobrot. Szobrot? Körülnéztem, sehol egy Lenin, de még kerti törpe sem. Nem akarván csalódást okozni első nagyobb csallóközi közösségben, ráadásul férfiközösségben vállalt premieremmel, átkutattam az udvart, a kertben még a málnabokrokat is felhajtogattam, bele kellett nyugodnom, szobor márpedig nincs. Téved a mester. Amikor ezt közöltem vele, először is finoman lehordott, hová tűntem, aztán rámutatott egy vasoszlopra, mely cirka egy méterre hevert tőlem, ott a szobor. Számtalan, számomra új, illetve az általam ismerttől teljesen eltérő jelentést hordozó szó mellett később azt is megtanultam, hogy a villanyoszlop is szobor, s rajta a hangszóró vagy hangosbemondó karónkiabáló. Efféle nyelvi meglepetések, habár már ritkábban, még manapság is érnek a gyermekeim révén második szülőföldemen, mintegy jelezve egyszersmind, mennyire gazdag a Csallóköz tájnyelvi kifejezésekben, melyek egyébként szinte faluról falura változnak, vagy módosult változatban használják őket. Ugyan a legtöbbet közülük nem ismeri a Magyar értelmező kéziszótár, de legalább van mivel válaszolnom csallóközi barátaim élcelődéseire.
Mindeközben azonban rá kellett döbbennem, hogy új környezetemben kihalhatnak, jobb esetben az emlékezet mélyére süllyedhetnek bennem örökre az én bodrogközi szótáram tájszavai, melyek, a főiskolás évektől eltekintve, gyermek- és ifjúkoromban vettek körül, tapadtak rám, s amelyekkel éltem, közlekedtem huszonegy éven át első számú szülőföldemen. Hiába mondtam volna itt, hogy dücskő, láptó, druga, úgysem tudta volna senki, hogy göcsörtös fáról vagy favágó tőkéről, létráról és villanyoszlopról beszélek. Mint ahogy a Bodrogközből „felutazó” anyám szavait sem fogták csallóközi unokái, amikor poca helyett cikkát mondott, pacó helyett csidát, futkározásaik közben meg buki lesz, figyelmeztette őket, a tűzhelyre pedig rá ne tegyék a kezüket, mert az zsizsa, vagyis forró. Annál inkább boldogságos érzés öntött el engem, amikor eme régen hallott szavakat kiejtette anyám.
És most, idestova három évtizeddel később ugyanaz az érzés. Bodrogközi népzenei gyűjteményt szerkesztek. Szöveges fejezeteit, melyek révén élvezetes időutazásban van részem. Újra otthon. Ha már egyre ritkábban járok haza, legalább így, faluról falura, Tiszán innen, Latorcán túl, a Bodrog mentén, amerre egykor csavarogtunk, bicikliztünk, hancúroztunk, fürödtünk. S a táj látványával, ízeivel együtt jönnek drágaköveim, az elfelejtett vagy évtizedek óta nem használt tájnyelvi szavak is. „Éljen ez az István sokáig, / Aki élt má nevenapjáig, / Élte sokára terjedjen, / Híre, neve nevekedjen, / Kassától Budáig, / A görbe ficfáig.” Ficfa. Száz éve nem hallottam, és most egy deregnyői István-köszöntőben itt csillog előttem ficfaként az a fűz, amelynek ágából valamikor az ötvenes években a kis városunk fölött először megjelenő permetező repülőgép röpterének kedves öreg őre első sípomat készítette.
Képzeletben megfújom. Szól. Zsófia, Lehel, Noémi, Levente! Halljátok?