Színpadon

Előzőleg, a próbák alatt vagy ötvenszer hallottam saját szavaimat – egyébként a Vannak helyek című kötetben magyarul is olvashatók –, mégis mosoly ült az arcomra (újra) és öröm a szívembe. Hogy egy színész – még ha amatőr is –általam írt angol szöveget fog előadni egy igazi színházban, igazi színpadon igazi, fizető közönség előtt, nem hittem volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy körülbelül egy éve a volt angoltanárom és barátom egy előadásra hívott a Columbia Egyetemre. A neves író és szerkesztő, Gordon Lish volt a vendég. Mivel késett, a mellettem ülő hölggyel beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő az egyetem írói képzésére jár. Nekem éppen akkor jelent meg Bolemant Évával írt könyvem. Rögtön el is dicsekedtem. Az előadás után a padszomszédom átadott egy kis cetlit, amelyen név és e-mail cím volt. Egy manhattani színház kortárs női írók New Yorkról szóló anyagait várja készülő produkciójához, mondta a hölgy. Az angoltanár barátommal együtt biztattak, küldjek be én is valamit. Egy angol nyelvű írásom van, a brooklyni tornácunkról szól. Szerintem nagyon New York-i, azt beküldöm, ígértem mindkettőjüknek.

Másnap el is küldtem. Eltelt néhány hét. Az igazat megvallva már el is felejtettem Gordon Lisht és a beküldött írást. Május volt, jó idő, újra lehetett biciklizni, a kutya fája éppen nyílni készült a tornác mellett. Ekkor kaptam egy e-mailt: „Kedves írótársam, örömmel tájékoztatjuk, hogy alkotása bekerült készülő darabunkba. Az első két olvasópróbát workshop formájában tartjuk, minden szerzőnket szeretettel várjuk.”

Az első, júniusi workshopon húsznál is többen ültünk egy nagy körben. A rendező, Jim Furlong és társa, Jane Buchanan, aki a beérkezett szövegeket tüzetesen átolvasta és kiválogatta, bemutatkoztak. Röviden elmesélték, miről szól a darab, milyen szempontok szerint rakták össze az írásokat, majd mindenki bemutatkozott. Az írók és színészek többsége jelen volt. A rendező volt az egyetlen férfi a csapatban. A hölgyek közül a legfiatalabb, egy színésznövendék alig volt több húszévesnél, a legidősebb pedig már nyugdíjas, egy profi, a Broadway-en és Londonban is szereplő színésznő, nyolcvanévesen állt rendszeresen a színpadra. A tizenhat fős színészgárda nagy része amatőr, nyugdíjas hölgyekből állt, akik a manhattani Chelsea negyedben található művészeti központban szerepeltek rendezőnk által bemutatott darabokban.

A második olvasópróbát követő próbákra az írókat már nem hívták meg. Megkérdeztem a rendezőt, lehetséges-e – a színészkedést kivéve –, hogy része legyek a produkciónak. Persze, mondta Jim, te leszel az ügyelő, majd betanítalak.

Még aznap gyorsan kerestem az interneten, mit is csinál egy színházi ügyelő. Ezelőtt sosem voltam része egy darab színrehozatalának, de megtanultam az ügyelő feladatait. A próbák előtt előkészíti a termet. Pontos jegyzeteket készít arról, egy-egy jelenetben melyik színész honnan jön be, hol megy ki, mikor mit és hol mond, közben színésztársai hol állnak, ülnek. Próbák alatt a darab szövegét figyeli, és súg, ha kell. Próba után elrakodik; a színdarab alatt kezeli a fényeket. Alkalomadtán ő lesz például egy pályaudvari hangosbemondó hangja. Ez az ügyelő valahogy talált időt arra is, hogy végigfényképezze a próbákat, csoportképeket és portrékat is készített.

Június végétől hetente háromszor volt próba. A darab harminc, többségében kortárs, írónő munkájából állt össze. Eleinte csak foszlányokat próbáltunk, két vagy három színésszel, többször egymás után, különböző variációkban. Nem tudtam elképzelni, hogy lesz ebből színdarab. Egy hónap múlva a paksamétám margói tele voltak jegyzetekkel. Szeptemberre számomra is összeállt a kép. A rendező úgy döntött, hogy nem lesznek díszletek, sem zene – a szövegnek elég jónak kell lennie ahhoz, hogy a nézőt lekösse.

Az első színházi próbára újból eljöttek az írótársak. A bejárat előtti faliújságra felkerültek a nyári próbák alatt készített fotók, a portrék és a csoportképek. Kipostázták a szórólapokat. A pénztárban megkezdték a jegyek árusítását.

Az első előadás szeptember végén, pénteken este volt. Telt ház, itt-ott nevetés, a végén nagy taps. A második szombaton délután: telt ház, nagy kacagások, hosszú taps. Vasárnap minden szék és pótszék elkelt, a közönség végignevette a darab vicces részeit, és viharos tapssal jutalmazta a színészeket. Mind a három előadás más volt, a színészek egyre jobbak lettek. Minél befogadóbb volt a közönség, annál felszabadultabbak és meggyőzőbbek lettek. A következő hétvégén több barátomnak nem jutott jegy. A New York-i hölgyek (New York Ladies) című darab egy icipici kasszasiker lett a színházakkal telített Manhattan szigetén.

Az engem alakító színésznő siket, csak hallókészülékkel hall, de azzal sem tökéletesen. Minden előadásban hibátlanul mondta el kis brooklyni történetemet, a közönség nevetése többször megszakította. Öröm volt nézni és hallgatni ügyelőként a fényeket kezelő pult mögül. Hát ilyen ízű a show-biznisz. Édes.