Szeretettel, Ági

A napokban került a könyvesboltokba Antal Ágota Szeretettel, Ági című bloggyűjteményének utánnyomása. Az első kiadás hamar elfogyott, tulajdonképpen két tételt is igazolt ezzel. Az emberek igenis szeretnek olvasni, szeretik a papírkönyveket lapozni, vissza-visszatérni hozzájuk, nem csak az interneten, telefonban, számítógépen böngészni a szövegeket. És megérintik őket az emberi sorsok. Talán mert mindenkinek segít, ha azt olvassa, hallja, látja, hogy igenis ki lehet kecmeregni a nehéz helyzetekből, persze, kapaszkodó is kell hozzá. Elsősorban talán hit. Hit önmagunkban, abban, hogy erősek vagyunk.

Vezettél valaha naplót? A lányok szoktak. Amikor először lesznek szerelmesek, amikor valamiért fáj a szívük, meg csak úgy, jókedvükből is, mert jót tesz a (leendő) női léleknek.

Nem, viszont 12 évvel ezelőtt elkezdtem blogokat írni. Kezdetben inkább politikai volt, de utána ráéreztem az ízére. A legtöbb azok közül, amelyek a könyvbe kerültek, benn maradt az én kis Semmiségek mappámban. Elkezdtem leírni, ami megérintett, ami fölbukkant az emlékeimből. Indiában a magányban születtek a történetek.

A blogokban említed a nagymamádat, aki nagy hatással volt rád. Mivel? Az anyukáddal egy-egy szemvillanásból is értették egymást. Veled is?

Velem is, bár nekem a kislánykori élményeim kötődnek hozzá. Annyira markáns, meghatározó volt, és főleg egyenes. Ma hiányzik az egyenes beszéd, sokat beszélünk, keveset mondunk.

Mellébeszélünk, fecsegünk.

Mellébeszélünk, kibeszélünk. Én azon igyekszem, hogy olyan mondatokat ejtsek ki a számom, amelyekről azt gondolom, van lényegük, értékük. Beszélni lehet bármiről bármennyit, de annak nem mindig van értelme. Hamvas Béla nagyon régen megírta, hogy az elmélet elválasztódik a gyakorlattól, marad a munka meg a filozófia. És ez a kettő nem passzol. Aki beszél, nem mindig tudja, miről beszél, aki meg csinálja, sokszor nem tudja elmesélni, mit csinál.

Gondolod, hogy te már megtaláltad az arany középutat? Hogy annyit beszélsz, amennyit kell, arról beszélsz, amiről van mondanivalód, a lényeget mondod?

Nem, csak igyekszem, erre törekszem.

El lehet érni?

Bizonyára vannak emberek, akik el tudják érni.

És aki nem tudja elérni, azzal mi lesz?

Annak azt kell elfogadnia. Valamiért csak megszülettünk erre a világra, hogy ezeket a dolgokat megtapasztaljuk, hogy tanuljunk.

Tanuljunk vagy tanítsunk? Vagy tanuljunk és tanítsunk?

Mind a kettő. Ahogy tanulunk, úgy tanítunk is. Úgy jönnek a tanítók az életünkbe, hogy nem választjuk őket. A nagyanyáink, az anyáink az első tanítóink. És az is lehet, hogy csak 30-40 év távlatából ugrik be, hogy ez a mozdulat innen jön, az a kifejezés onnan, ez a mondat amonnan.

Amikor anyukádról írsz, mintha haragudtál volna rá, hogy itt hagyott. Ápolni volt nehezebb, vagy pótolni?

Az ápolásból nem nagyon vettem ki a részem, mert többnyire kórházban volt. Egy-két napot töltött itthon. Az utolsó napok nagyon intenzívek. Amikor hazaengednek egy utolsó stádiumban levő rákos beteget, az nagyon meghatározó látvány, és nagyon meghatározó érzés. A távozni készülő embernek a szemében van valami felsőbbrendűség, még akkor is, ha az egész ember 30 kiló, azt látod a szemében, hogy neki már nem kell semmi, ő máshol van, ő már úgy néz, hogy érezteti, itt már semminek sincs jelentősége. A hiányát sem éltem meg. Rögtön feladatokkal láttam el magam, melyeket próbáltam tökéletesen teljesíteni.

A gyászra nem sok időd maradt. Háztartásbeli lettél, az öcséd anyukája, apukád felesége, lánya.

Vezettem a háztartást, neveltem az öcsémet, gondoztam a kertet. Apám hátfájós tanárember volt, kiállt a húszáras kertbe, és azt mondta: no, leányom, ma leszedjük a dinnyét. Ő ott maradt a föld szélén, én szedtem a dinnyét, raktam a ládába. Ennek az volt az előnye, hogy izmos lettem, már májusra csokibarna. Sokan mondták, hogy volt bennem valami fölény, valamiféle büszkeség. Talán abból fakadt, hogy amikor valaki irigyelt, csak fölényesen mosolyogtam, gyere, csináld utánam, mondtam. Egyfajta tapasztalást és tudást kaptam ezekben a munkás időkben.

Aztán a házasságba menekültél.

Nagyon szerettem volna férjhez menni. Ez volt a királykisasszonyos álmom. Hogy menyasszony leszek, fehér ruhám lesz. Ki nem álmodozik erről? Persze, biztosan van, aki nem, de nekem fontos volt, ezt az álmomat meg is valósítottam rövid időn belül.

Az apukád mit szólt hozzá, hogy a lánya elmegy a háztól, és ott marad a dinnye a nyakán?

Ő ezt természetesnek vette. Azt tudta, hogy a dinnye nem marad a nyakán, mert én nagyon felelősségteljesen végeztem a dolgom. Egy ideig. Aztán kénytelen volt eladni, mikor már gyerekeim lettek. Ő ezeket a helyzeteket rugalmasan kezelte. Tudta, hogy kajája mindig lesz, nem marad egyedül. Később megnősült. Egy rövid időre.

A hajnélküliséget kiírtad magadból, vállaltad, ez sok nőnek segített. Sokan szólítottak meg. Közöttük rákosok, akiknek a kemoterápia miatt hullott ki a hajuk.

Fiatal koromban kezdett hullani a hajam. Kezdetben szégyelltem, kezelésekre jártam, hormonokat szúrtak belém. Parókát is viseltem. Egyszer viszont úgy döntöttem, elég az álcázásból. Kopasz vagyok. És amikor én elfogadtam, hogy nincs hajam, nem nő ki soha többé, megváltozott az életem. 2006-ban a helyhatósági választás idején már így jártam, kendővel a fejemen. Fölmerült, hogy így nem kellene óriásplakátra fényképezkednem, mert azt gondolják, beteg vagyok. Fölvettem a parókám, megmutattam nekik, akkor Barak Laci azt mondta, marad a kendő, mert így 23 évesnek nézel ki, senki nem hiszi el, hogy érett nő vagy. Ezért maradt a kendő. Én door to door kampányt csináltam, bekopogtattam az emberekhez, a hölgyek behívtak a lakásba, mutassam meg, hogyan kell megkötni a kendőt, tehát nem riadtak meg tőlem. Nem volt ezzel semmi célom. Amikor kezet fogok valakivel, úgyis látja, hogy valami nem stimmel a fejemen. Ez vagyok. Lehet, hogy ez tényleg segíthetett sok embernek.

Fontos szerepet játszik az életedben a kenyér. Sokszor fölbukkan, a sorok között illatozik a kemencében sült házi kenyér. Ez nagyanyai örökség?

Nem tudom. Egyszer csak előjött. Senkit nem láttam a családban kenyeret sütni. Nincs is olyan emlékem, hogy valaki kenyeret süt. Kemencénk se volt. Amikor ezt a házat építettem, úgy szerettem volna, hogy legyen kemencém. Kérdezték az építők, mekkora legyen. Mondtam, hogy mekkora, mennyi tepsi férjen bele. Ők azt hitték, viccelek, hogy csak dísznek kell ide. Az ajtót nem is csinálták meg rendesen, három sütés után lepottyant. Mondtam nekik, hogy javítsák meg, mert nem lehet használni. Elkerekedett szemmel néztek, hogy te sütsz benne. Tudtam, hogyan kell kitakarítani a kemencét, tudtam, hogy ott kell a pára. Utána is néztem, de valahonnan hozzuk ezt a tudást. Ahogy az első kosárfonó asszony is megfonta a kosarat. Neki se mutatta senki, valahonnan előjött ez a tudás, aztán a többi kosárfonó asszony megtanulta tőle.

A gyerekeid is sütnek kenyeret?

A gyerekeim még nem sütnek kenyeret, de bátran bánnak a fakanállal. Nem tanítottam őket főzni, de mivel minden itt zajlik a konyhában, nekifogtak. Mikor csontoztam a paprikás csirkének valót, mondtam nekik, hogy ez lesz az első alkalom, amikor a feleséged haza fog küldeni az anyádhoz, a második pillanat, amikor nokedli helyett könyöktésztát ad, és te megkérdezed tőle, hol a nokedli. Akkor azt fogja mondani, hogy menj vissza az anyádhoz. Hála istennek a fiúk megcsinálnak mindent. Nagyon finomakat főznek. Az ő fejükben ott van a főzés tudománya. Ez jó érzés.

Jógázol, jógaoktató vagy. Tehát a jóga sokat jelent neked. Megtaláltad, mi az a boldogság. Nem az, amikor az ember kiugrik a bőréből, hanem amikor tisztába jön önmagával, elfogadja önmagát. Ez az egyik legnehezebb dolog a világon.

Igen. Mert mindannyian vágyunk valamire, a vágyaink, a félelmeink meg az ellenérzéseink tartanak fogva bennünket. Elkezdünk vágyni valamire, és amikor megadatik, akkor még többre vágyunk, amikor nem adatik meg, haragszunk, ezeknek a körforgásában éljük a mindennapjainkat. A jóga engem megtanított arra, mit jelent középen lenni. Mert fizikailag vezet el ahhoz, hogy megérezzem, mi az, hogy balansz, mi az, hogy ráállni a sarkamra.

Fizikai és elméleti órákat tartasz?

Főleg fizikaiakat. Mert ezen a jógán keresztül csak fizikális információt hallasz. Nyomd le a sarkad, nyújtsd a lábad, nem beszélünk spiritualitásról, csakrákról, mert ez így holisztikusan történik. Ha azt mondom valakinek, hogy most a torokcsakrád fog aktivizálódni, ő elképzeli, már látja, hogy az ő torokcsakrája fényesedik. Ez marhaság. Ezek fejben történnek.

Miért kezdtél jógával foglalkozni? Vagy ez is csak úgy jött.

Ez is csak úgy jött. Egy barátnőm elhívott egy jógaórára, amire először nem akartam menni, végül beadtam a derekamat. Másnap nem tudtam leszállni az ágyról. Akkor merült fel a gondolat, hogy ebben valóban lehet valami, ha engem, aki állandóan mozgok, fitt vagyok, így megvisel. Először testileg érintett meg, hogy emögött lehet valami más is. Kihívás volt. Később elkerültem egy másik tanárhoz, Csendes László feleségéhez, Erzsikéhez, aki Egerben tanított jógát. Ő javasolta, hogy iratkozzam be tanárképzőbe, tanítsak. Nagyon emlékeztetett a nagyanyámra. Pici, vékony, 40 kiló volt az egész nő, de ha megszólalt, a hangja betöltötte a teret, katonás volt. Nagyanyám nem volt annyira katonás, de mintha vele találkoztam volna.

Gondolom, a nagyanyád is kénytelen volt határozott lenni.

Igen, a nagyapa nagyon szeretett lejárni a borospincébe, és az öt gyereket föl kellett nevelni. Nagyanyám a halálos ágyán volt, papot hívtak hozzá, de érezte, hogy nem halhat meg, mert még dolga van. Ezután szülte meg az anyámat és a testvérét a három fiú mellé.

A túlélés művészetét tőle örökölted.

Igen.

Hogyan segít a jóga az örömet átélni, és hogyan segít elviselni a fájdalmat, a veszteséget?

Amikor apukám elmenőben volt, csomagolta magát össze, ez fizikailag és mentálisan is látszott, egy idő után úgy döntött, hogy feladja, és a belső dolgai kezdtek nem kommunikálni egymással. Én ezt láttam, éreztem, elkezdtem vele nagyon mélyen beszélgetni. Mondtam neki, hogy bocsásson meg azoknak, akikről úgy érzi, megbántották, kérjen bocsánatot azoktól, akiket ő bántott meg. Beszélni már nem tudott, de nagyon ellenállt. Utána valami történt, és elkezdett megnyugodni. Elkezdett figyelni rám. Úgy éreztem, hogy kezd megkönnyebbülni. Az öcsém is ellenállt, kizárta, hogy ez most megtörténik. Én meg mondtam neki, Józsikám, értsd meg, hogy ez így lesz. Aztán lelkifurdalásom volt, mert nem vittem orvosokhoz. A háziorvosától mindent megkapott, amire szüksége volt. Itthon ápoltuk, a gyerekek is segítettek, beosztottuk a szolgálatot, mosdattuk, zuhanyoztuk. Persze, sokáig nem tudtam csinálni, egyedül nem voltam képes hat személy feladatát ellátni. Abban az otthonban, ahol lakott, egy a gyógyszert osztotta, egy beszúrta az infúziót, jött a szakácsnő, takarítónő. Inkább eljártam hozzá, ott ültem mellette négy-öt órákat, mint hogy idegbajt kapjak attól, hogy nem tudom rendesen ellátni.

Apád halálát másként viselted, mint anyádét?

Tudni, érezni lehetett, hogy közel a pillanat. Nekem meg a Tündérkert utolsó napja – a kinti programok, a tűzugrás, a fesztivál csúcspontja. Nem tudtam, mi volna a helyes, lemondjam az egészet, hogy vele legyek, mi a dolgom. Felelősséget éreztem az apám és a Tündérkert iránt, bár nem lehet őket egy napon említeni… Megegyeztünk az öcsémmel, hogy ő mellette lesz, és azonnal hív. Hívott. Mentem. Mellette voltunk, fogtuk a kezét, átsegítettük a létbe vagy a fénybe, felemelő és magasztos pillanatok voltak. Hirtelen béke lett, és hála, és szeretet. Értelmét nyerte a házi áldás. Ahogy törekszünk Isten felé, azon az úton van a béke, hit, szeretet, áldás.

Volt még egy fájó dolog, a Down-szindrómás magzat. Azt hogyan sikerült magaddal megoldani?

Azt még sehogy. Azt még gyűröm. Még nagyon bennem van.

Vannak apák, akik elhagyják a családjukat, ha a gyerekük betegen születik vagy megbetegszik.

Az egyedülléttől nem féltem volna. Azon töprengtem, hozhatom-e a gyerekeimet olyan helyzetbe, hogy ha velem valami történik, rájuk kell hagynom ezt a terhet. Aztán kiderült, hogy nem fejlődik a magzat. Először volt a sokk, a szindróma, ez két hétig játszódott le bennem, és valószínű, ő úgy döntött, hogy köszöni, ebből nem kér. Egyértelmű volt. Végül is nem az én döntésem volt. Amit a sors hoz, azt kell megélni.

Fatalista vagy?

Nem tudom, hogy ennek ez-e a definíciója. Úgy hiszem, nem tudjuk elkerülni, ami ránk van mérve. Nyilván ennek is így kellett történnie. Én ebben hiszek.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!