Száz százalék egy híján

Várakozunk. Ki-ki neveltetése és igényei szerint. Várjuk Jézus születését, várjuk a nagy családi együttlétet, az ajándékozást, a karácsonyi lakomázást, sőt olyanok is vannak, akik jó dolgukban arra várnak, csak legyen vége már. Hogy levetkőztethessék a karácsonyfát, hogy elmoshassák az ünnepi porcelánt, visszacserélhessék az anyóstól kapott haszontalan holmikat, és ne kelljen végre boldogságot mímelve mosolyogniuk az, úgymond, szeretteikre. Mert nincs egyéb dolga egynek sem, mint hogy szívja az ő vérét. Kívánom az ilyeneknek, találják meg a lelki nyugalmukat, s ha sikerül kitekinteniük önmagukból, szerintem meglátják a csillogás mögötti valódi szépet, megtapasztalják értékét a pénzen megvehetetlen ajándéknak. Az életnek, s legfőképpen annak, hogy nincsenek egyedül. Mert vannak ám olyanok is, akiknek okkal szorul el a szívük, amikor mindenhonnan a szeretet és jótékonyság, a könnyes boldogság vagy az ünnepi pompa árad, miközben tudják, rájuk senki nem fogja rájuk nyitni az ajtót, felvenni a kagylót, hogy legalább telefonon megkérdezze, hogy vagy. Vagy éppen azért (szorul össze a szívük), mert oly sokan vannak, s bár örülnek egymásnak, ismerik az értéket, karácsonykor mégis nehéz nézni a gyereket, aki nem érti, hogy ha a szomszédba annyi játékot hozott a Jézuska, akkor neki miért csak egy meleg papucsot, mikor ő talán még annál a szomszéd kisgyereknél is jobb volt. És mégis, ők azok, akik soha nem maradnak magányosak. Akikhez jönnek, akiket hívnak, akiket felhívnak. És nem csak karácsonykor! Mert az ajándékba kapott tárgyak nagyon hamar kimúlnak, a játékok szétesnek, a ruhák elkopnak. Ami marad, a közös készülődés öröme, az ölelés, a dicséret, a vigasz és a biztatás. Ami megtérül, az a sok-sok áldozat. A soha föl nem hánytorgatott lemondás. Nehéz ilyennek lenni, én tudom, én is hánytorgatok. Olykor elégedetlenkedek. De tanulok. Igyekszem változtatni azon, amire nem vagyok büszke. Mátyócon például, Magduskánál, a Horgolótű mozgatójánál szembesültem azzal, mi az igazi gazdagság. Akinek kétjegyű számból áll a nyugdíja, de előfizetője a Vasárnapnak (mert nagyon szereti, főleg amióta magazin), az Új Szónak, az Új Nőnek, a Szabad Újságnak és – fogódzkodjanak meg – a Bodrogközben a Csallóköznek (mert a Pátria rádióban nyert féléves előfizetést, aztán már hogy nézett volna ki, hogy azt elfogadta, és sehogyan sem viszonozza?). Ki tartsa meg az itteni lapokat, ha nem azok, akik értik, kérdezett vissza, még mielőtt kipréselhettem volna egy miértet. Persze, kútból húzza a vizet, beülteti a kertet, feji a kecskéket, és lelkének minden varázsát belehorgolja azokba a kézimunkákba, melyekkel a Vasárnap olvasóit is megajándékozza. Képzeljék el, hogy ő a Vasárnap szponzora! Ajánlom ezt figyelmébe minden sikeres nagyvállalkozónak, aki hazánkban magyar.
És bár nem tudom, ki az a 99%-os, a kommunizmus bukása óta nem látott demagógiával operáló párt (vagy mi), melynek reklámhadjáratától kiütéseket kap az ember, ha belegondol, megint egy újabb garnitúra nézi hülyének, állítva: Önök is, én is, a Czap Magdolna is a 99%, szemben a maradék eggyel, a korruptakkal, a népnyúzókkal, a politikusokkal. Persze, ők a lakosság 99%-át képviselve éppen ehhez az 1-hez akarnak tartozni, de nagyon.
Vajon miért?
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

----------------------

A tanító végigsimította borostás állát, amelyet minden VASÁRNAP reggel maga szokott megberetválni, s azt mondta, hogy: – Nem…
Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött