Szabadságosztó

Fekete-fehérben terül elém a táj, a Duna szürke sávja metszi átlósan ketté. Szépen kirajzolódnak a szigetek, a környező hegyek, bár utóbbiak mintha kissé behorpadtak, magukba roskadtak volna. Legalábbis így felülről nézve.
Szemből egy négymotoros bombázó közeledik, az amerikai légierő egyik B-24-ese. A félelmetes Liberátor. A szabadságosztó. Valószínűleg a főváros felé tart, de közben azért a szobi vasúti hidat is megszórja egy kis szabadságmorzsával. (Állítólag úgy 65 tonnányival, mert persze nem jár egyedül.) Lenn, a mélyben, az Ipoly-torkolat tájékán füstoszlopok tornyosulnak, és a pályaudvar környékén összedől néhány lakóépület. Alighanem emberáldozat is esett – (bizony, esett!) –, a híd mégse lett szabad: állva maradt.
Egyébként mindezt úgy szemlélem, hogy nem vagyok közvetlen veszélyben. Egyrészt itt, ahol a házunk áll, még csak szőlőskertek vannak. Senki se akarja felszabadítani, még szabadabbá tenni a tőkét. Másrészt amennyire a látószögből következtetni tudok, minden bizonnyal én is egy Liberátorban ülök, onnan látom a mögöttem haladó másik gépet, a mögött meg Esztergomot és Párkányt. Az is könnyen meglehet, hogy én osztottam mellé a szobi vasúti híd szabadságát.
Ezenkívül veszélyérzetemet némileg csökkenti az is, hogy az engem körülvevő történéseket egy 1944. szeptember 5-én készült légi fotón szemlélem. Pedig hát, valljuk be, az időtényező mindössze egy jelentéktelen karcolás az egyidejűség tükörsima megalitján, és csupán arra jó, hogy megtelepedjen benne az önámítás, bizonyos narratívák megismételhetetlenségének illúziója.
Lám, még október sincs, és a fővárosi utcákon máris háborítatlanul grasszálnak a bajtársak. (Merthogy a bajtársak sem járnak egyedül.) Aztán meg tudjuk, hogy megy ez. Térülnek-fordulnak, oszt be se köszönnek, hanem egyszer csak végképp lezárják, rabul ejtik a hidakat. Én meg mehetek megint oda is osztani. Mert, bizony, nem úgy van ám az, hogy egy híd se nem oszt, se nem szoroz. Nagy matematikai műveletek folynak az ilyen átjárók körül, és még ha csak otthonról haza vezetnek is, amire kinek mi gondja, ugyebár, nem lehet csak úgy bedugaszolni őket, mert ki lesznek osztva seperc alatt megint.
Például begépeljük a gugliba, hogy „bombázás szob”, beállítjuk a képkeresőt, és az a hatvannyolc éves liberátor még mindig ott jön szembe a találatok elején! Ha meg kicsit lejjebb húzzuk az oldalt, Szerbia kiosztásáról is találunk felvételeket. Nem lenne haszontalan ezeket a képeket kinyomtatni (az újabbak már színesek, mint a skizofrén álmok) és bekeretezni. Ne csak a potenciális keretlegények elől próbáljunk folyton kitérni, hanem az elől is, ami ezekben a keretekben látható.
Az a baj ráadásul, hogy ez a két dolog egyszerre nem is lehetséges. És bár túlesztétizált korunkban valahogy mindig sürgetőbbnek tűnik például az írói kvalitások leválasztása a náci szellemiségű közéletiségről, és, ugye, a magyarságteljesítmény fokozása is napi követelmény, előbb-utóbb dönteni kell: a keretek adottak. Vagy-vagy.
Én például úgy vagyok, hogy mostanában reggel, amikor felébredek, még mielőtt a magyarságomra és a megélhetésre kezdenék gondolni, kinézek az ablakon Szob felé, és tudatomban megnyitom a szóban forgó képet. És láss csodát: a légtérnek azon a bizonyos pontján, abban a néhány légköbméterben azóta is ott morog a liberátor. Néhány másodperccel ezelőtt éppen felettem húzott el a kötelék további huszonnyolc szabadságosztójával együtt. Most szemből, enyhe felülnézetből látom, mintha magam is egy ilyenben ülnék, mintha magam is osztanék vagy osztottam volna már. Nem félek, mert tiszta, átlátható az égbolt, szabad a légtér, a fellegek dzsungeléből nem vicsorognak rám a vérszomjas Pumák. (Nyugi! A magyar légierő „Puma” vadászrepülő-osztályáról van szó.)
Apám egyébként leventeként vitorlázórepülő-kiképzést kapott, kétszer-háromszor még fel is szálltak vele, aminek 1944 kora őszén az lett a következménye, hogy behívták a veszprémi Pumákhoz, és kis híján Héját adtak alája. Ez meglehetősen abszurd még akkor is, ha tudjuk, hogy az utóbbi egy magyar vadászrepülő-típus. Ha pár nap múlva nem hívják vissza a hadiüzemként jegyzett bánrévei mozdonyjavító műhelybe, könnyen meglehet, hogy ennek a B–24-esnek a faroklövészeként itt, a szobi híd fölött kell megküzdenem vele. Mit mondjak, megszületni se lett volna esélyem.
A hidat végül is nem a szövetségesek, hanem a szövetségeseink robbantották fel 1945 elején, de egy jottányival se lett tőle szabadabb. A helyére épült új (az új szövetségesünk akaratából) eleve rabnak. No, de aztán teltek-múltak az évek, a bombánál is ezerszer hatékonyabb évtizedek, és a híd minden kényszerhatás nélkül egyszeriben szabad lett. Most már megpróbálhatnánk teljesen azok lenni végre mi magunk is.
Ne osszuk, ne is várjuk meg, hogy osztani kezdjék – szorozzuk meg időben a szabadságot!