Sötét utak

Nincsenek vesztes játszmái. Gus van Sant biztos kézzel választ friss, érzékeny arcokat. A legtöbbször pályakezdőkkel forgat. Kiforratlan, de izgalmas, belső nyugtalanságot sugárzó, huszonéves színészekkel. Otthonom, Idaho: River Phoenix és Keanu Reeves. A gyógyszertári cowboy: Matt Dillon. Gerry: Cassey Affleck. Az utolsó napok: Michael Pitt. Elefánt: Elias McConnell. Paranoid Park: Gabe Nevins. Fényes névsora azoknak, akik nála kezdtek. És nem éppen felemelő történetekben. Bukott angyalok keserű világában.

Henry Hopper sem egy romantikus love story hőse. A nyugtalanság kora, Gus van Sant legutóbbi remeklése egészen furcsa hangvételű szerelmes film két fiatalról, akik életük legnehezebb időszakát élik meg. Nem átlagemberek, mindketten kilógnak a sorból. Enoch (Henry Hopper) és Annabel (Mia Wasikowska) pár évvel ezelőtt még mintagyerekek lehettek, aztán hirtelen minden megváltozott körülöttük. A lányról kiderül, hogy rákos, nem sok ideje van már hátra, helyzetét mégis optimistán kezeli, percek alatt képes akár hónapokat is megélni. Megszállott természetbúvár, Darwin lelkes híve, az evolúciótól a természet nagyszerűségéig, a madarak, a bogarak viselkedéséig sok minden érdekli. A fiú szülei autóbalesetben haltak meg. Enoch a kocsi hátsó ülésén aludt a szerencsétlenség pillanatában. Néhány percre ő maga is meghalt, aztán három hónapig kómában feküdt. Enoch és Annabel két külön világ. Egyikük menne, másikuk maradna. Élet és halál választóvonalán nincs sok kérdés. Inkább ismerkedés a sötét ténnyel. Enoch és Annabel gyászszertartásokra jár, halottbúcsúztatókra. Szeretik a jó temetéseket. Hívatlan vendégként vegyülnek el gyászoló családtagok, ismerősök között. Beosonnak és maradnak. A fiúnak az élettel kellene megbarátkoznia, a lánynak a végső elmenetellel.
Jó ízléssel, finom stílusérzékkel megrendezett, témájával ellentétben nagyon is szerethető film Gus van Sant alkotása. Kimondatlan szóból sokkal több van benne, mint kimondottból, képsorai mögött erősek, felkavaróak az érzelmek. Köszönhető ez a két főszereplő színésznek is, a tapasztalt Wasikowskának és a gondosan kiválasztott Henry Hoppernek. A nagyobb terhet kétségtelenül ő cipeli. A lényével, a tekintetével, a rezzenéseivel kell elhitetnie, hogy megjárta élet és halál szoros határát, a visszautat, a lassú ébredés keskeny pallóját, s hogy bár újra itt van, fél lábbal mégis ott, ahol volt, vagyis fél szívvel a sírban. S akkor még itt a fájdalom, hogy nem búcsúzhatott el szeretteitől, a feldolgozatlan vád, hogy ha ők igen, akkor ő miért nem, és az ezzel járó, szűnni nem akaró lelkifurdalás.
Henry Hopper – bár gyerekként, hatévesen állt már kamera előtt – Gus van Sant alkotásában még mindig első filmes színésznek nevezhető. Rutintalannak, a szó legtisztább értelmében. De épp ez kellett a mindig jó szimattal választó, ötven fölött is független rendezőnek. Színészi ártatlansága. A „minden először történik meg velem” különös varázsa. Enoch nem makacs fiú, csak a maga útját járja. Bizonyos értelemben, mivel másképpen gondolkozik, mint korosztálya legtöbb tagja, különc figura. Feketében jár, nincs színes ruhája. Kocsiról nem álmodik, barátnak elég a fiatal kamikaze pilóta – szelleme. Szórakozásnak a gondolatban vele játszott torpedó. Egyetlen élő társnak a lány – alkalomadtán. Suli helyett meg ott a sok búcsúztató.
„Apám halála is közelebb vitt ehhez a filmhez” – nyilatkozta a huszonkét éves fiatalember a cannes-i bemutató után.
Jól tippel, aki Henry Hopper vezetékneve alapján a Szelíd motorosok Dennis Hopperére gondol, amikor az ifjú színész családi kötelékeit igyekszik átlátni. Valóban ő, a hetvennégy éves korában prosztatarákban nemrég elhunyt színész, Hollywood kultikus figurája az apja. James Deanhez két film is kötötte: a Haragban a világgal és az Óriás. Marlon Brandóval az Apokalipszis mostban játszott mint túlpörgött fotóriporter. A Tiszta románcban Christian Slater karakán apja, aki egyáltalán nem retten meg a fiára vadászó szicíliai maffiózótól, Christopher Walkentől.
Dennis Hopper a legendás Lee Strasbergnél tanulta a színészetet, s ugyanott kezdte a fia is, tizennégy évesen. Aztán mégis más irányba fordult. Festészetre és szobrászatra jelentkezett a Kaliforniai Egyetemen. Tizennyolc évesen már önálló életet él. Berlinben festeget. Oscar Wilde-ot olvas, és Jungot, a Tarkovszkij-filmek képi világát elemzi. Pénzt alkalmankénti színházi színészként és fotómodellként keres. A Levi Strauss és a Diesel arca, amikor Gus van Sant hosszú keresés után rátalál a német fővárosban. Próbafelvétel szóba sem jön köztük. Santnek elég a fiú „tiszta lapja”, inkább csak beszélget vele, csavarogni hívja, hogy még jobban megismerje, s hogy röntgenszemével a lelke mélyére lásson.
Az eredmény döbbenetes.
De Henry Hopper részéről is.