Saskia bája

Ám ami még érdekesebb: nem érti, miért e nagy felhajtás körülötte. A vakító reflektorfény. A vörös szőnyeg. A pompa. Hozzák-viszik, babusgatják, körberajongják, fotózzák, megtapsolják – egyetlen film miatt. Igaz, hogy Stockholmban a legjobb női alakítás díját kapta érte, hogy Ausztráliában ő lett az év legígéretesebb színésznője, hogy Berlinben az idén shooting star volt, de hát mégis… olyan sok ez? – olvasom ki szeméből a tömören megfogalmazott kérdést. Ül Saskia Rosendahl a Titanic fesztivál vendégeként a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínház nézőterén teljesen hétköznapi szerelésben, ásványvízzel a kezében, hallja, hogy a Lore fődíjas lett, a sikerben pedig oroszlánrésze van, hiszen ő teszi hitelessé az egész történetet, s mint egy gimnazista a matekdolgozatok kiosztásakor, feszülten figyeli, mikor mondják a nevét, és hogyan értékelik a munkáját. Elhangzik minden dicséret, elismerés, felhívják a színpadra, ünnepli a közönség, a rendezőnő helyett ő veszi át a díjat, s mielőtt visszaülne a helyére, Jiří Menzel, a zsűri elnöke gratulál neki. Saskia bizonyára azt sem tudja, kinek nyújtja a kezét, zsenge korából eredően még az is lehet, hogy Oscar-díjas alkotásáról sem hallott, vagy hogy annak idején épp Berlinben díjazták „kalitkába zárt” Pacsirtáit. Mindegy, bocsássuk meg neki. Legfeljebb utánanéz majd, ki is volt ez a bárgyú mosolyú bácsi. Amúgy sem egy butácska csitri benyomását kelti.

Három nő és ő. Rachel Seffert, aki a könyvet írta. Cate Shortland, aki a filmet rendezte. (Hanne)Lore, akiről a történet szól, s ez a bájos, átütő tehetségű német lány, Saskia Rosendahl.

A német és ausztrál szülők gyerekeként Nagy-Britanniában felnőtt írónő édesanyja történetét vetette papírra, aki nagyszülei révén kemény náci neveltetésben részesült. A nagyapa később tíz évet ült, a nagymama kettőt. Rachel édesanyja szégyenében Németországból Oxfordba menekült, ott kezdte újra az életét.

Cate Shortland ausztrál létére nagyon is érintett a filmben. Mindkét nagybátyja hadifogolytáborban volt, férje nagyszülei Németországból elmenekült zsidók. Ő maga is az. A forgatás előtt Berlinben folytatott előtanulmányokat. Éjszakákat sírt végig a témába vágó dokumentumfilmek láttán.

Náci szülei Lorét és négy testvérét a Harmadik Birodalom bukása, a Führer halála után, a felelősségre vonás elől menekülve hagyják magukra. A gyerekek közül Lore a legidősebb, s bár ő is még csak kamasz, az ő terelgetésével kell a szétbombázott Németországon keresztül eljutniuk északra, a nagymamához, akinél korábban meghúzódtak. Gyalog indulnak útnak a biztonságot ígérő ház felé. Vonat nem jár, élelem szinte semmi, az emberek továbbra is rettegnek. Bogarak zabálnak véres hullát egy pajtában. Drága ékszerekért koldus szoptat egy árván maradt csecsemőt egy pályaudvaron. Hosszú az út, náci eszmék fűtik a lányt. Lore maga is gyászolja a Vezért s vele együtt azt a világot, amelyet olyannyira a magáénak érzett. De mindaz, amit maga körül lát, a koncentrációs táborokban elkövetett tömeggyilkosságok valósága, az auschwitzi hullahegyekről készült képek nagy erővel forgatják fel Lore belső világát, gondolkodását. Útjuk során hozzájuk csapódik egy fiatal zsidó fiú, aki a gyerekek ellenszenve és elutasítása ellenére is mellettük marad. Thomas koncentrációs táborból szabadult, karján a letörölhetetlen szám, menekültigazolványa nélkül az öt gyerek aligha jutna át a nemzetközi zónahatárokon. Lore kénytelen elfogadni egy olyan ember segítségét, akivel szemben az egész családja gyűlöletet nevelt belé. Ez a kettőjük között tornyosuló fal reped meg akkor, amikor a lány egyszer csak rádöbben, hogy szerelmes a fiúba. A hamburgi házban természetesen egy hidegszívű, fanatikus öregasszony formálja öt unokáját, aki a történtek ellenére is őrzi még a faji felsőbbrendűség pusztító mítoszát. Annyi sok szenvedés és szörnyű élmény után leülnek a gyerekek a nagyi asztalához, a náci eszméktől megittasult asszony pedig kegyetlen szigorral utasítja rendre őket. De Loréra akkor már nincs hatással mindaz, amit addig fenntartások nélkül elfogadott, és darabokra töri az utolsó emléket is, amely szülei hazug világához kötötte.

Kivételes színészi teljesítményt nyújt Saskia Rosendahl az értelmi és érzelmi zűrzavarba keveredett, majd mindent tisztán látó Lore szerepében. A legnehezebb helyzetekben is hátborzongatóan hiteles tud lenni, pedig szinte semmi filmes tapasztalata nem volt ezt megelőzően. Egyetlen kisfilmben játszott csupán, mivel a balett mindennél jobban érdekelte. Szülővárosában, Halléban olyan meseelőadásokban lépett fel, mint a Diótörő vagy a Hamupipőke. Később improvizációs gyakorlatokra és különböző workshopokra járt, aztán nagy hirtelen Cate Shortland próbafelvételre hívta, a Lore címszerepére. Három hét múlva el is dőlt, hogy ő lesz a náci kamaszlány, de a felkészüléshez az is hozzátartozott, hogy például a náci lányszervezetről is több dokumentumfilmet látott. A rendező abszolút bizalmát jelzi, hogy bár ő maga egy kukkot sem tud németül, mindvégig oldott légkörben dolgozott a kamera előtt németül beszélő színészekkel.

Három filmet forgatott a Lore óta Saskia Rosendahl. Az almamag ízét, a Boldog születésnapot, valamint a Fiatalok és erőseket. Három film egyetlen év alatt. A tény magáért beszél. S már megkapta a következő nagy lehetőséget is: Baltasar Kormakur, az európai hírű izlandi rendező kérte fel egy Berlinben játszódó, de Budapesten is forgatandó hidegháborús HBO-sorozat, a The Missionary főszerepére. S mindezek után azt mondja: még mindig nem biztos, hogy a színészi pályát választja. Van egy másik hivatás is, amely ott lebeg a szeme előtt. Szülésznő is szívesen lenne. Bába. A Loréban is a legkisebb szereplő került a legközelebb a szívéhez. A csecsemő. Lélekben vele volt igazán elfoglalva. Búcsúzóul gyorsan elmeséli: amikor a filmbeli édesanyja arról beszél, hogy a koncentrációs táborban a gyerekeket is megölik, felsírt a kezében a kisbaba.

Nézem a szemét, hátha könnybe lábad.

Saskia Rosendahl bájosan mosolyog.