Renddel a jó ellen

 Sőt én még azt is tudom, mert a nőiben fordultam meg csak, hogy ott, abban a toalettben fejmagasság fölött ugyancsak könyv könyvre fektetve. Mindent, amit tudok, a könyvnek köszönhetek, jutott eszembe egyszer ott ültömben kisiskoláskorom Gorkij-mondata. S lehet ebben valami, mert ezen az árnyékszéken nem is hagy maga után senki semmi nem kívánnivalót, s az ostoba csasztuskák közül sem kellett kiragasztani a falra egyet a nemzetek meg a klozetek összefüggéséről. Ebben a kávézóban szoktam én találkát megbeszélni azokkal a barátaimmal, akikkel van miről beszélni. Mert a sok könyvnek már csak a jelenléte is inspirál. Bármelyik asztalkához, bokszba, pamlagra üljön is az ember, mindig szembetalálkozik valami addig nem látottal, valami elfeledettel. Egy csomó csemegére bukkantunk már a férjem és én, de Hunčík Péterrel például még egyszer sem tudtam ott úgy meginni a kávémat, hogy mellé ne vett volna könyvet magának. Hogy honnan kerül oda az a sok olvasnivaló? Tán valamelyik antikvárium csődbemenetele után hozták át a megmaradt árut, s gondolom, azóta folyamatosan töltik fel azok, akiknek már a táblagépes olvasás meg a minimalista kis lakás jelenti a komfortot. A lényeg a tény, hogy kávézgatás és társalgás közben bármi leemelhető, lapozható, láttam olyat is, aki rendre visszajár ugyanahhoz az asztalhoz, míg ki nem olvasta, mit olvasott. Sok magyar könyv is lapul ám a rendszer nélkül felrakott sorokban, külön izgalom ebben a rendszertelenségben kutakodni a szemmel, míg mondjuk az asztaltárs a toalettit nézi. Bármit választ ki az ember, viheti haza egy euróért. Pontosabban vihette. Mert már nem viheti, nem. Olyan ellenőrzést kaptak nemrégiben, mely során kiderült, ez a vállalkozás kávéházra szól, könyv ott nem árusítható, így nem ülnek a számlák. S mert megszegték a szabályt (törvényt?, rendet?), akkora büntetést fizettek, hogy ha még egyszer megtörténik, bezárhatják a helyet. Égbekiáltó! Mint az is, hogy mi például nem árusíthatjuk a saját szakácskönyvünket, ha egy-egy olvasótalálkozóra elmegyünk, mert nincs áruforgalmazásra szóló pecsétünk. Meg nincsen kasszagépünk. Mikor MM ezt New Yorkban elmondta Tovának, a magyar származású bűbáj zsidó szomszédasszonynak, annak először csak elkerekedett a szeme, majd megnyúlt az arca, s a foga közt szűrve elfojtott hangon csak annyit mondott, amit én is egyből megértettem. Akkor ott fasizmus van! Mert BÉ-vel éppen az amerikai rugalmasságot dicsértük, s azon lamentáltunk, vajon nálunk a rendőr vinné-e el a kerítésekre aggatott holmik tulajdonosait, vagy a végrehajtó a tulajdonukat. Mert amit ott az emberek már nem használnak, kinőttek vagy meguntak, kirakják a ház elé, így minden egy dollár alapon nem a szemét nő, hanem a tulajdon cserél gazdát. Nem beszélve a vasárnapi kis piacról az utca végén, ahol helyi kiskertészek, pékek és egyéb portékaárusok kínálják a konyháravalót. Számla, kasszagép és minden macera nélkül, gyönyörű, friss mindenfélét. Ki mivel dolgozott, s milyen minőséget kínál, aszerint inkasszál. Nem nagyot, de megéri neki beültetni a kertet, begyújtani a sparheltot. Mert hagyják boldogulni.

Élni.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő