Amióta világ a világ, mindig voltak virágok, és hódítottak szépségükkel, illatukkal. De vajon őseink is ugyanazokkal találkoztak-e, amelyek ma virítanak a kertekben és a réteken?
Az útjukba eső vadvirágokat bizonyára ősanyáink is koszorúba fonták, bokrétába kötötték a vándorlás korában, de arról nem tudni, hogy vajon nevet is adtak-e nekik. A honfoglalás kori tárgyak díszítése sem utal virág- vagy növénykultuszra (az állatábrázolásokkal szemben), a magyarnak tartott vagy érzett virágok nevét bizonyíthatóan más népektől vettük át.
Legrégebbi virágneveink, melyeket a vándorláskor akár magunkkal is hozhattunk, a kökörcsin, a gyopár, a hérics és az üröm, ám nem biztos, hogy ma is ugyanazokra a fajokra használjuk őket, amelyekre őseink. A honfoglalás után, amikor a magyarság körében megkezdődött a növénytermesztés, a görög–római füveskönyvek, a keresztény kolostorok és az itt élő népek közvetítetésével a növények/virágok kultusza is kezdett kialakulni: megismertük a rózsát, liliomot, ibolyát, violát, szegfűt...
Lippay János a 17. században Posoni kertek című háromkötetes művében a pozsonyi érseki kert növényeit és velük kapcsolatos gyakorlati tanácsait írta le; az első, Virágos kert című kötetben (1664) a virágok és füvek között olyanok vannak, mint a rózsa, liliom, rozmaring, zsálya, majoránna, szegfű, viola, gyöngyvirág, sáfrány, tulipán, nárcisz, anemone (szellőrózsa) stb.
A 19. században, amikor divat volt mindenben ősmagyar hagyományt szimatolni, ami népies, a magyar hitregék nyomozói (Ipolyi Arnold, Kandra Kabos) nagy általánosságban ugyancsak foglalkoztak régi növényeinkkel, és Kandra Kabos több mint nyolcvan olyan virágot nevezett meg, melyeket szerinte őseink gyógyításra használtak. Ilyen a Boldogasszony rózsája (bársonyszegfű), a gilisztavirág (varádics), a Szent György-virág (odvas keltike) stb. – ezt azonban semmiféle régészeti vagy nyelvészeti adat nem támasztja alá.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy az ősi magyar virágkultusz soha nem tudott alakot ölteni, kezdeményei nyomtalanul eltűntek az Etelköztől a Duna-Tisza közéig vezető úton. Az új hazában azonban rátaláltunk azokra a szívünknek kedves virágokra, melyeket okkal érzünk a magunkéinak.
Keresztény kultuszvirágaink
A rózsa és a liliom
A többi kolostorkerti növénnyel együtt ez a két szépséges virág is főként gyógyító hatása révén terjedt el a középkorban, és rögtön kiváltságos szerephez jutott: hamarosan mindkettő különleges helyet kapott a keresztény vallási kultuszban. Mint a kereszténység első szimbolikus virágai a középkori magyar irodalomban is gyakran megjelennek.
A liliom a szűzi tisztaság jelképe. Magyarországon a szüzesség erénye először Szent Imre életéhez fűződik, ezért tart a kezében már az első oltárképeken liliomot. A liliom a szeplőtlen szűz, Mária virága is, de a rózsát is neki ajánlották, amelyet Krisztus vére festett pirosra.
A rózsa a virágok virága; piros színénél fogva a mártírokat, mindenekelőtt a legfőbb martírt, Krisztust jelenti, aki gyakran jelenik meg a középkori költészetben virágok virága néven – mint ezt első magyar verses nyelvemlékünk, a 13. századi Ómagyar Mária-siralom (Leuveni kódex) is tanúsítja:
Világ világa,
virágnak virága,
keserüen kinzatul,
vos szegekkel veretül!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.