Présházak a mocsi országúton

Akkora a sár, hogy most olyan pincéket keressünk, amelyek aszfaltútról is megközelíthetők – mondom a kollégának. Hát a mocsi egy ilyen pincesor – Komárom és Párkány közt autózva nem lehet nem észrevenni, hogy a falu házsorai egyszer csak átmennek pincesorba.

Mocstól a Mocsolyáig

Mindebből pedig az következik, hogy a mocsiaknak, ha kimennének egy demizson borért, nincs szükségük akkora elhatározásra, mint mondjuk, a muzslaiaknak, hiszen nem kell kilométereket biciklizni vagy autózni – a pincék kényelmes gyalogtávra vannak a falu bármely pontjától. Ez lehet előny, de hátrány is, hiszen a férfiember sokszor az otthoni gondok elől is menekült a szőlőhegy és a pince távoli, nyugodt légkörébe, gyakran többedmagával. De ahogy a helyi gazdák mesélik, volt a mocsiaknak egy távolabbi pincesoruk is, a Mocsolya. Ez hat kilométerre a falutól északi irányban, a madari és a búcsi határ irányában húzódott, egy völgyben. 76 darab szalmatetős, egyhelyiséges présház volt itt, agyagföldbe kapart pincefuratokkal. Kőből csak a legnagyobb, a dézsmapince épült – itt szedte a földbirtokos esztergomi érsekség a tizedet. Aztán amikor 1945-ben hetekig állt a környéken a front, a visszavonuló németek ide fészkelték be magukat, és a házikók a tűzharcban teljesen elpusztultak. Nem volt már értelme újjáépíteni őket. Mivel a Mocsolya közelebb volt Madarhoz és Búcshoz, a betörések is gyakoriak voltak, a háború után tehát sokan inkább a faluban készítették el a bort, az otthoni pincékben – meséli Kukola József, a helyi boregylet vezetője. „Még megvan a Mocsolyán néhány pincefurat, a gyerekek mászkálnak bennük néha. Régen pedig lovas kocsikkal meg lovas szánokkal jártak ki” – teszi hozzá.

Emeletes vályogpincék

Van másik! – mondták a háború után a mocsiak, és inkább az országút melletti pincékbe vitték a bort. A legtöbb családnak persze az örökösödések folytán volt pincéje itt is, ott is. Az Ástvány nevű dűlő, amely az úttól a Duna irányába nyúlik, egyébként is tele volt még szőlővel akkoriban. Itt már homokos az altalaj, a terep a folyó felé lejt. De háború ide vagy oda, ezeken a présházakon látszik, hogy a tehetősebb gazdák már a 30-as években is inkább ide építették a bor lakását. Igényes kőművesmunkák nyomait láthatjuk ezeken a présházakon, több helyen alkalmaztak oszlopokat, faragott deszkákkal díszített oromzatot és vakolatdíszeket. Érdekesek még a 30-as években épült emeletes vályogpincék – ilyenből kettő is fennmaradt a soron. Ezekben már mulatóhelyiség is van – magyarázza Kukola József. „Épp azon csodálkoztunk múltkor, hogy ezek már a háború előtt is ilyesmiken spekuláltak, hogy emeletet építtessenek.” Találni beomlott falakat is, amelyek alól még épen figyel a pincelejárat. Az nem szakad be, ezen a részen ugyanis a régi pincék furatai kővel vannak kirakva, süttői, vagy ahogy a helyiek mondják, sütti mészkővel. Korábban ezt a Duna déli oldalán fekvő Süttőről hozták. Volt rév, a komp átvitt akár egy lovas kocsit is. Ha meg télen befagyott a Duna, áthozták a követ a jégen. Egyébként is inkább télidőben foglalkoztak ilyesmivel, hiszen az év többi részében a mezőgazdaság foglalta le az emberek többségét. A Duna túlpartjára azonban rendszeresen jártak, hiszen a mocsi vasútállomás is ott volt, így a helyiek, egyszerűen mondva, komppal jártak a vonatra.

A Pap és a jegyző pincéje

A folyó, közelsége ellenére, nem szól bele a borkészítésbe. A helyiek szerint nem jellemző, hogy talajvíz jelenne meg a furatokban. Ha jobban megnézzük a terepet, a pincék és a Duna közti szintkülönbség tényleg jelentős.

Többször elhaladunk egy szerény, omladozó kis présház mellett. Lecsúszott cserepek, elkorhadt szarufák – négy-öt év, és a falak is kidőlnek. Állítólag húsz éve nem használják. Kíváncsiságból bemászom a bodzabokrokkal benőtt bejárathoz. Masszív régi faajtó, a homlokfában vésett felirat: M S 1902.

További jellegzetes típus a soron a dupla oszlopos bejáratú présház, előretolt, bedeszkázott oromzattal. Az egyiknél sikerül elcsípnünk a tulajdonost is, Pap Ferencet. Mint elmondja, a présház 1934-ben épült. A bejárati kis oromzaton P. F. monogram, hiszen édesapját és nagyapját is Pap Ferencnek hívták. Az épület falai alul betonból készültek, erre kerültek a vályogfalak. A borospince már teljes egészében zsaluzott beton. A feldolgozóhelyiség nyitott tetőterű, a sarokban hatalmas veterán tölgyfa prés. A 30-as évekbe volt itt egy bognár, Rácz bácsi, ő csinált ilyeneket. Hát ezt ellopni nemigen lehet – állapítjuk meg. Baloldalt kisszoba háború előtti konyhakredenccel. „Volt itt régen egy priccs, aztán ha préseltek, hát befűtöttek, és itt aludtak” – meséli Pap Ferenc.

Szemben a túloldalon az utolsó az egykori jegyző vályogpincéje, amelyet néhány éve újítgatnak, vigyázva az eredeti állapotra. Szépen megőrződtek a faragott lécek az ereszeken, a bejárat fölé ezekre került a monogramos faragás is, 1937-es évszámmal. A bejárati ajtón a régi bolti bejáratokról ismerős lehúzós fémzsalu van, a címke szerint Losoncon gyártották.

Bementek az oroszok

Bábi Vilmos pincéjébe bementek az oroszok. Látszik a bejárati ajtón, hogy a zár körbe van lövöldözve. Pedig trükkös egy zárrendszerrel látták el, több nyelv is tartja. Persze, akkor még nem Bábi Vilmos használta, hanem a felmenői. Az eredeti tulajdonos a vitrinből figyel egy régi fényképről. Mivel a présház fala tönkrement, Vilmos 2001-ben az egészet lebontotta, majd újjáépítette. Az alsó pincéhez nem nyúlt. Annak nem volt baja, hiszen az is süttői mészkőből van rakva. Végében többpolcos vakablak, felső részén a szellőzőlyukkal. „Február végén kezdtük a bontást, ősszel már ide szüreteltünk” – mondja a gazda. A tetőszerkezet gerendái is az eredetiek, csak meg lettek gyalulva. „Úgy rémlik, valahol bele volt vésve, hogy 1913-as építésű a pince” – állítja Vilmos. Tágas belső mulatóhelyiség tartozik hozzá, benne egy zöldre festett régi kredenc. Van egy faragott szekrényke, a dugóknak meg a kénnek, vakablaknak hívták a falba mélyesztett változatot. Az ajtó belső felére tintaceruzával jegyzetelt a korábbi tulajdonos. „1946–47 telén a gyümölcsfákat és a szőlőt megrongálta a kétcentis jég, ennek dacára elég jó gyümölcstermés volt.” Egy másik, homályos felirat szerint: „1927. május 13-án a szőlő elfagyott.”

Lent a pincében a plafonról papírcetlik lógnak egy dróton. Mi ez – kérdezzük –, kénlap? Nem, közlekedési bírság. Az egyik vendég függesztette ki, idefelé kapta a rendőröktől. 20 euróra szólt. De állítólag hatvanról indultak, szóval azt lehet mondani, hogy mindenki jól járt.

Szimbiózisban

Antal Mihálynál szintén egy hatalmas tölgyfa prést találunk. A pince kőből rakott, jelenleg nem használják. A vakablakba azért be van készítve pezsgősüvegben 48 éves szilvapálinka. „A prés a nagyanyám öröksége. A pincét keveset használták, mert volt a Mocsolyán kettő. Telekkönyvben sem volt iktatva 150 évig. Aztán került a nevünkre. Az Antal Mihályok közül a családban én vagyok az ötödik” – mondja nevetve.

Kukola József pincéje az országút északi oldalán épült, a Homokok nevű dűlőre. „A szocializmus alatt megmondták, hogy 36 négyzetméteres présházat lehet építeni. Kerti házat. Olyat, hogy borospince, nem is ismertek. Ki sem adták az engedélyt, mert csak örökölt föld volt. De mondták, hogy csak építsük, aztán majd a rendszer igazodik. Hát aztán igazodott is 89 után.”

Amikor már azt hittük, hogy az összes érdekes mocsi szőlőprést láttuk, Kiss Józsefnél megtudtuk, hogy nem. Ő ugyanis kétkosaras prést gyártott magának. Amíg az egyik kosárban préselődik a szőlő, a másikból ki lehet szedni a törkölyt. A ház egyébként már a falutábla után található, szinte benn a faluban. A 19. századból való, de komoly felújításon esett át.

A borospince falain érdekes ecetgomba tenyészik, amely alkohollal táplálkozik, de csak a levegőből szívja be. Barnás, nyálkás felületet képez a kővel és agyaggal rakott boltozaton. „Ha a hordókban nem volna bor, kiszáradna, meghalna a gomba. Eltartják egymást. Mert a gomba magasabb relatív páratartalmat tart fenn, így nem párolog annyi bor, nem kell annyit töltögetni – magyarázza Kiss József, majd mentegetőzni kezd. – Elnézést, nem fűtöttem be.” Hát mindegy, akkor legfeljebb megpróbálunk nem itt aludni.

Itt könnyű kapálni

A régi szőlőfajtákból Dunamocson még jócskán akad mézes fehér – mondja Kukola József. Régen kadarka is sok volt, de még 20-30 éve is. „Olyan… rabvallató borok voltak, a mai világba azt már nem inná meg senki” – mondja nevetve a borászati egylet vezetője. A 60-as évektől a többség átállt a karósról a kordonos művelésre. Az Ástvány dűlőn előfordulnak új telepítések is, van, aki a Duna irányában új présházat, nyaralót épített. Előnyös, déli fekvés, ahol még kapálni sem nehéz, hiszen homokos a talaj.