Pardon nélkül

Született úrinő – írják róla. Pedig nem az, nem „született”. Arisztokrata – hirdetik a szalagcímek. Igen, ha a szerep azt kívánja. Királynő – hangoztatják, akik földig hajolnak előtte. A mozivásznon valóban az. Koronával a fején, korabeli kosztümben, sminkben akár egy megelevenedett festmény. Helen Mirren itt és most: ízig-vérig modern nő. Főleg gondolkodásban. Csak a stílusa klasszikus. Klasszikusan elegáns.

Lila kardigán, lila selyemruha, bordó harisnya. Kék taft, fekete csipke, ezüst cipő. Fémes csillogású szürke nagyestélyi, fedetlen vállakkal. De bármit visel is: a sok ékszer elmaradhatatlan. Gyöngyök, drágakövek, gyűrűk, nyakékek, karperecek. Szépek, mívesek, egyediek. Ez mind ő. Mint az a jól látható tetoválás is bal mutatóujja tövében, amely az indián rezervátumok jele. Két X szorosan egymás mellett.
Helen Mirren.
Egy Oscar-díjas színésznő, egy szabad szellem, aki előtt nem létezik tabu, aki bátran megtesz mindent, amire rendezői kérik, sőt még azt is, amire nem. Hatvanöt évesen, csak hogy megmutassa, egy korosztályabeli nő is lehet még érzéki, ruhátlanul fényképeztette magát a New York Magazine nyári számában. Punk királynő – hirdették fennen, akiknek tetszett, amit tett. Nincs miért szégyenkeznie – állították a szerényebbek. Karlovy Varyba pályája egyik legdrámaibb szerepével, Az ajtó Emerencével érkezett, rendezője, Szabó István karját mégis úgy lengette meg a film bemutatója előtt, mint egy randira siető fruska, akinek, még mielőtt elrohanna, pár dolgot azért el kell mondania. És el is mondta:
„Emerenc nagy ember. Nem mindennapi egyéniség. Csak rossz időben és rossz helyen született. II. Erzsébetet, Tolsztoj feleségét, Szofja Andrejevnát vagy Phaidrát egyszerűen eljátszottam, Emerenc nem adta ilyen könnyen magát. Meg kellett küzdenem vele. Ahhoz, hogy hitelesen megformálhassam, Emerenccé kellett válnom. Igen, de hogyan? Hogy legyek olyan valaki, aki egészen más történelmi háttérrel jön? Mennyit tudhatok én Kelet-Európa viharairól, a sok hányattatásról, amelyet ő a zsigereiben hordoz? Kérdeztem is Istvánt, miért nem választott magyar színésznőt a szerepre. Azt mondta: neki én kellettem. És megnyugtatott, hogy a maga módján, Magda életében és az utcában, ahol lakik, Emerenc is királynő. Uralkodik néhány ember fölött. De szívvel-lélekkel, és ezt nem értékelhetjük negatívan. A tisztelet, amelyet az ő nemzedéke iránt érzek, az is sokat segített a figura megformálásában. Mélyen meghajolok azok előtt, akik megszenvedték a háborút, a különböző politikai meghurcoltatásokat, a kommunizmus borzalmát, a sok megfélemlítést. És még valami, ami elindított Emerenc felé. A fűzős cipője. A magas szárú fekete cipő, melyet a film jelmeztervezője a lábamra húzott. Az volt az első megnyugtató jel, amikor elindultam benne. Még a testtartásomat is meghatározta.”
Szabó István közelében az én nevemmel helyzeti előny bemutatkozni Helen Mirrennek.
Még egy Szabó? – néz rám nagy szemekkel. – Maguk rokonok? Nem? De azért barátok? Én is nagyon megszeretem Istvánt. Finom ember, érzékeny rendező, élvezet volt a munka vele. De el kell, hogy mondjam: a magyar kollégáim is csodálatos színészek. És Ildikó, aki szinkronizált…

*…Bánsági Ildikó.
Igen, igen! Úgy néztem a filmet, mintha én beszélnék magyarul. Elképesztően nehéz dolga lehetett, mégis hatalmas teljesítményt nyújt. Még nem tudom pontosan megfogalmazni, mit, csak érzem, hogy valamit hozzátett a figurához. Méghozzá ott legbelül, szívtájékon.

*Engedje meg, hogy rögtön az elején feltegyek egy nem igazán ideillő kérdést. Kezébe veszi olykor a seprűt?
Egek ura! Maga azt képzeli, hogy én sosem takarítok?

*Lehet bejárónője, házvezetőnője… tudom is én!
Jó, akkor elmondom, mit vettem nemrég. Robotporszívót. Csudamasina. Zseni, aki feltalálta. Beprogramozom, mint a mosógépet, és percek alatt végez.

*De hol marad akkor a seprű?
A seprű, a seprű! Van egy helyes kis konyhai seprűm, ha látná, hogy sürgök-forgok vele! De miért forszírozza ennyire a seprűt?

*Csak mert a filmben olyan jól áll a kezében. Mintha egész eddigi életében járdát takarított volna. Közben ugye, mindent csinált, csak azt nem.
És azt gondolja, hogy különórákat vettem? Nem!

*Oroszul sem tanult soha? Csak az édesapja miatt vetem fel.
Pár szót tudok mindössze, de azzal sem szoktam jeleskedni. Az orosz felmenőimre viszont büszke vagyok. Ma is élnek távoli rokonaim Oroszországban.

*Említette is Szabó István, hogy milyen nagy szeretettel beszél róluk. Hogy a három évvel ezelőtt megjelent könyvében régi családi fotók mesélnek a múltról. A nagypapájáról, Vaszilij Mironovról, aki cári diplomata volt Londonban, és 1917-ben úgy döntött, hogy nem megy haza többé. A felesége és a fia, az ön édesapja pedig azonnal hajóra szállt, hogy együtt legyen a család. Hogyan alakult aztán a papa élete?
Apám igazi művészlélek volt. Öt évvel a nagypapa halála után nevet változtatott. A Vaszilból Basil lett, a Mironovból Mirren. Mivel kiválóan hegedült, felvették a Londoni Filharmonikusok zenekarába. Anyámmal akkor ismerkedett meg, amikor taxisofőrként dolgozott. Egy angol nő, aki a munkásosztály sűrűjéből jött, tizenhárom testvérrel a háta mögött. Művészi hajlamokról az ő esetében egyáltalán nem beszélhetünk. Nem is örült, amikor látta, hogy egyre távolabb kerülök a pedagógusi pályától. Ő azt szerette volna, ha tanítónő leszek, el is végeztem az iskolát, de mivel tizennyolc éves koromtól már színpadon álltam, a színészet sokkal jobban érdekelt. Szegény anyám! Húszéves koromban, amikor Kleopátrát játszottam, még mindig abban reménykedett, hogy ez csak egy kósza gondolat a részemről, előbb-utóbb megjön az eszem, és hagyom a fenébe az egészet. Valahogy nem vette észre, hogy senki és semmi sem tud már visszaterelni az eredeti útra, még ő sem. Apám ugyanis végig ott állt mellettem, biztatott, és minden sikeremet kitörő örömmel fogadta. A Királyi Shakespeare Társulat tagjaként Cressidától Dianáig csodás szerepeket kaptam, még Prosperót is én játszottam A viharban. Elszánt voltam, és megállíthatatlan. Igen, én határozott, céltudatos színésznő vagyok.

*Szabó István filmjével Moszkvában is vendégeskedhetett volna, ahol ugyancsak hangos siker kísérte Az ajtót. Gondolom, sajnálta, hogy egyéb elfoglaltsága miatt most nem jutott el édesapja hazájába.
Mentem volna, ha éppen nem forgatok, hiszen a szívem is jelezte, hogy megint menni kellene. Amikor Tolsztoj feleségét játszottam, és a partnereimmel együtt korabeli kosztümben álltam a kamera előtt, nagyon erősen éreztem az orosz gyökereket. Tükörbe néztem, és egy pillanatra elhittem, hogy nagyapám családi albumából léptem elő. Ott, azokon a képeken láttam olyan nőket, mint én vagyok az Aztán mindennek vége című filmben.

*Vannak momentumok az életében, amikor sokkal inkább orosznak, semmint angolnak érzi magát?
Ha az orosz konyha specialitásaival kínálnak, és ha orosz irodalmat olvasok. A borscsra és a pelmenyire például egyenesen rávetem magam, annyira szeretem. Tolsztoj mellett pedig Csehov, Dosztojevszkij és Turgenyev a nagy kedvencem. De csodálattal nézem az orosz festők alkotásait is, azokéit, akik jelentős hatással voltak a modern képzőművészetre.

*Nem is értem, hogy akkor az orosz nyelvvel miért nem került szorosabb kapcsolatba.
Apám bizonyára úgy látta, jobb, ha asszimilálódik a család, ha felvesz egy új életformát. Az orosz arisztokráciát is elutasította. Ő inkább szocialista volt, de még az is lehet, hogy kommunista. Nem tudom. Gyerekként sok mindent nem értettem a döntéseiben.

*Jó az információm, igaz, hogy A királynő bemutatója után maga II. Erzsébet hívta meg a Buckingham-palotába?
Személyesen meg akart ismerni. Bizonyára tetszett neki az alakításom.

*Zavarban volt?
Ő nem, de én is csak pár percig. Remekül kezelte a helyzetet. Van benne gyakorlata, hiszen hatvan éve ül a trónon.

*Ne vegye udvariatlanságnak, hogy megkérdezem, de miről beszélgettek?
A filmről, bármilyen furcsa is, egyetlen szó sem esett köztünk. Fel se hozta. Nevetni fog: a szendvicsekről csevegtünk. Hogy milyen szépen elrendezték a tálon, milyen mutatósak, és hogy milyen finom teát hoztak mellé. Ja, és a lovakról! Azokról is jól elbeszélgettünk. Ez volt talán a leghálásabb téma köztünk. Végül is kellemesen éreztük magunkat.

*Az utóbbi években három helyhez kötődik. Londonon kívül Los Angelesben és Dél-Franciaországban is van háza.
Éltem én Izraelben is, a hatvanas években. Zsidó volt a szerelmem, kibucban akart dolgozni. Szeretem a kalandos életet, követtem őt, pedig nem volt veszélytelen akkor a helyzet Izraelben. Véget ért a hatnapos háború, és még mindig dörögtek a fegyverek. Öt hétig bírtam még, utána hazajöttem.

*Férjével, az Oscar-díjas Taylor Hackforddal 1985-ben ismerkedett meg a Halálbalett forgatásán. Ő rendezte a filmet Mihail Barisnyikov főszereplésével, ön pedig a szovjethatalom egyik kulcsemberét játszotta mellette. Azóta, immár házastársakként, többször dolgoztak együtt. Könnyű vele a munka?
Nem, mert sokkal többet vár tőlem, mint bármelyik más rendező. De otthon ugyanez a felállás igazán nagyszerű. Egy remek rendezővel bújhatok ágyba anélkül, hogy lelkiismeret-furdalásom volna.

*Felbátorít az őszintesége. Ne csodálkozzon hát, hogy megkérdezem: sosem volt zavarban, amikor vetkőznie kellett a kamera előtt? Például Tinto Brass híres Caligulájában. De sorolhatnék még jó pár filmcímet.
Én erre a kérdésre mindig azt válaszolom, hogy ne kéresse magát az ember, ha ezt a pályát választotta. Aki túlontúl szemérmes, menjen el szakácsnőnek.

*Na, például ott is! Peter Greenaway filmjében, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjében!
Mondom! A kamera előtt nincs pardon. Az a néző, aki szentképekre kíváncsi, templomba megy. A film másról szól. A mozijegyhez mezítelen test is jár.

*Állítja túl a hatvanon, és még mindig elképesztő formában.
Jóga és sok alvás, semmi futás vagy edzőterem! Igen, igen, ilyen egyszerű, kedvesem!

Szabó István Helen Mirrenről:
„Rám is nagy hatással volt A királynőben, amiért Oscar-díjat kapott. Megismerünk egy idős hölgyet, akit nem szeretünk a viselkedése miatt. Kellemetlen, nehéz ember – gondolja a néző. Később aztán szép lassan megérezzük és megtanuljuk, hogy micsoda felelősség van a vállán, és rájövünk, hogy minden döntése helyes. Tehát tud valamit, sőt neki van igaza: a tradíciókat követni kell. Helen Mirren zseniális színésznő. Erős, nyers, sokszor durva és vulgáris, kemény asszonyt, egy másfajta királynőt kellett megformálnia Az ajtóban. Nekem olyan színésznőt kellett találnom Emerenc szerepére, aki a vállán viszi el Szabó Magda történetét. Aki a film elejétől a végéig fenn tudja tartani a néző érdeklődését. Akinek az arca annyi titkot hordoz, hogy az az utolsó pillanatig izgalmas legyen. Egészen különleges belső tartást, belső szigort, fegyelmet, senki másra nem jellemző szeretetet kell hordoznia, amelyet hol keménységgel, hol kegyetlenséggel leplez. Nagyon gazdag figurát kértem tőle, s ő maradéktalanul teljesítette a kérésemet. Egészen rendkívüli módon képes megmutatni egy különleges tartást, ami a nagy hatalmú emberek sajátja, legyen az illető egyszerű házvezetőnő vagy akár királynő. Helen Mirren Emerencben is meg tudta mutatni a királynőt, ettől olyan csodás az alakítása.”