Őszi Irma gazdag élete

A kürti tűzkeresztség

Irma nénit rengeteg kordokumentum veszi körül: Csemadok-krónikák, évkönyvek, fényképek, műsorfüzetek, kivágott újságcikkek, emléklapok és levelek. Számára ezek mind szívet-lelket melengető emlékek arról a korról, amikor a kultúra még lelkesítő, örömet adó része volt mindennapjainknak.

A kamocsai származású fiatal lány, akit akkor még Györös Irmának hívtak, a helyi Csemadok színjátszó csoportjában kezdte kulturális tevékenységét. A falusi traktorállomáson volt bérelszámoló – onnan hívták a Csemadok érsekújvári irodájába. „Újvárban és Komáromban is gyakran szerepeltünk nagy sikerrel. Így figyeltek fel rám a csemadokosok, és érsekújvári irodavezetőnek javasoltak. Az elnököt, Mészáros Károlyt elküldték keletre szövetkezeteket alapítani, úgyhogy egyedül maradtam. Jóformán nem is tudtam, mi volna a dolgom, de hamar belejöttem. Alig egy hete voltam az irodában, már jött is a kürti alapszervezettől egy levél, hogy évzáró gyűlésük lesz, jó volna, ha a járási titkárságról valaki kijönne. Az a valaki csak én lehettem, hát jó előre megnéztem az autóbusz-menetrendet, és elindultam Kürtre. Ott épp megáradt a patak, mezítláb kellett mennem az úton, hogy a járási titkárság képviseletében mégse érkezzek vizes cipőben a taggyűlésre. Rögtön hozzászólásra is felkértek, erősen fogtam az asztalt, de valamit csak mondtam. Erősebb akkor még az akaratom volt, mint a tehetségem, igyekeztem, hogy a hiányosságaimat pótoljam. Azt a csekély tudásomat, ami van, leginkább annak köszönhetem, hogy rengeteget olvastam, és mindig odafigyeltem az okos emberekre. Szerencsémre nagyon sok ilyennel hozott össze az élet.”

A fáradhatatlan népművelő több időt töltött úton és falusi művelődési házakban, mint az érsekújvári irodában. Ha nem volt busz- vagy vonatjárat, akkor gyalog, bérkocsin vagy szolgálati biciklin ment el egy-egy rendezvényre, a járásban személyesen ismert minden magyar karvezetőt, pedagógust és hnb-elnököt. Nem politizált, csak tette, amit a magyar közösségért akkor meg lehetett tenni: ha kellett, lelkesített, ha lehetett, magyar könyveket vitt, ha más nem maradt, együtt énekelt a többiekkel.

„Nem hagytuk kifüstölni magunkat”

Irma néni az a fajta csemadokos volt, aki nem az irodából akarta szervezni a kultúrát. Részt vett minden taggyűlésen, bemutatón, ünnepi rendezvényen. Az Érsekújvári járás országos viszonylatban is kitűnt, sok tevékeny, elkötelezett tagja volt a szervezetnek. „Az ötvenes-hatvanas években az volt a természetes, hogy aki magyar, az a Csemadokban is dolgozik. Az emberek ezt még az olyan településeken is komolyan vették, ahol a szlovákok voltak többségben. Emlékszem, egyszer Újlótra hívtak taggyűlésre, ahol igazán elenyésző számú, de annál aktívabb volt a magyar közösség. A helyi szlovákok nem is nézték jó szemmel a Csemadok aktivizálódását, és amikor a gyűlést tartottuk a művelődési házban, betömték a kéményt. Ki akartak füstölni bennünket, de én azt mondtam, ne hagyjuk magunkat, mutassuk meg nekik, hogy mi becsületes Csemadok-tagok vagyunk. Kinyittattam minden ajtót, ablakot, középre álltam, és onnan vezényeltem az énekszót. Másnap a Nemzeti Front járási titkára, a történetesen Újlóton lakó Petricska Emil hívott raportra, de neki is elmondtam az igazat, hogy mi csak meg akartuk mutatni, hogy egy kis füsttel nem lehet kedvünket szegni. Amíg funkcióban volt, mindig emlegette, hogyan megfeleltem neki. De még jobban örültem annak, amikor itt, az otthonban keresett fel egy újlóti fiatalember, akinek az édesanyja hagyta meg, hogy az ottani magyarok nevében köszönje meg, hogy tartottam bennük a lelket” – mondja. Elhivatottságát, fáradhatatlan munkáját 2009-ben, a szervezet megalakulásának hatvanadik évfordulóján életműdíjjal jutalmazta a Csemadok.

Könyvek és emlékek

A rendszerváltás után csökkent az érdeklődés a közösségi tevékenység iránt. Irma néni szerint ezt a rohanó életmód hozta magával, de az emberekben megvolna az igény arra, hogy összejárjanak, közös énekléssel, játékkal feledjék a bút-gondot. „Kellene minden faluban egy-két olyan ember, aki ezt megszervezi, viszi a többieket magával. Ahol vannak ilyen emberek, ott ma is életképes a magyarság, vannak iskolások. De ahol nincsenek példamutatók, irányadók, ott lassan a közösség is elsorvad” – mondja.

A régi idők emlékeinek Irma néni egy egész szobát rendezett be kamocsai házában. Régi edények, fonott cserekosarak, szőttesek, selyemkendők, népviseletbe öltöztetett babák mellett helyet kaptak itt a csemadokos tevékenység dokumentumai, a Fáklya és a Hét bekötött lapszámai, levelek a világ minden tájáról. A kamocsai alapszervezetről Fáklyalobogás, a faluból kitelepített hetvenöt magyar családról Itt születtem címmel írt könyvet. „Vadkerty Katalin, a neves történész hetvenöt családot említett egy interjúban, én pedig csak hetvennégyet találtam. De egy nap bekopogott hozzám egy fiatalember, és azt mondja: »Irmus néni, talán haragszik ránk, hogy az én szüleimet nem látogatta meg?« Így lett meg a hetvenötödik, Csehországba deportált család. A Kamocsáról haláltáborokba hurcolt tizenhét zsidó családról tavalyelőtt saját költségemen adtam ki az Itt születtek ők is című tanulmányomat. Kötelességemnek éreztem, hogy emléket állítsak nekik, mert egy sem maradt belőlük. Még a Németországba vagy Ausztriába hurcolt leventék adatait is összegyűjtöttem, mert azok sem önként mentek el, tudnia kell az utókornak, hogyan volt, s mi volt. A Csemadok érsekújvári járási alapszervezetének történetét Sidó Zoltánnal együtt dolgoztuk fel, Ötven év szolgálat címmel jelent meg. Mondták is néhányan a faluban, hogy inkább a határban dolgoznék, mint hogy ilyen bolondságokkal foglalkozom, de én úgy hiszem, erre is szükség van. Hogyan várhatnánk el a jövő nemzedéktől, hogy megtartsa magát állhatatos magyarságban, ha nem őrizzük meg az alapot?”

Irma néni máig hűséges őrzője ennek az alapnak. Kamocsai házát tavaly nyáron volt kénytelen elhagyni, nagy szomorúsággal, de ugyanakkor mély nyugalommal is, hogy ami a dolga volt, azt elvégezte. Most már összegzi gazdag élete történetét, és élvezi, hogy sokan emlékeznek rá szeretettel, látogatják örömmel, mert mindig feltöltődve távoznak tőle. Azok kiváltsága ez, akik nem csak magukért, sokkal inkább másokért éltek.