Őszi almás kaland Dél-Tirolban: Lajterről cakkcakkolni…

 Megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot az ismerőseivel, akik akkoriban a munkát közvetítették. „Majd szólok, ha van valami…” – mondta. Egy hónap múlva jött a telefon: szeptember végén indulhatok Dél-Tirolba almát szedni.

„Mindenképpen hozz magaddal gumicsizmát, bakancsot, esőkabátot és több váltás meleg melósruhát, mert a szüret akkor sem áll meg, ha esik az eső, vagy fúj a szél” – mondta a közvetítő, aki csoportokra osztotta a jelentkezőket. Mindegyik csoportban volt egy sofőr, aki a saját kocsijával vitte a többieket. „A rendszer úgy működik, hogy az oda- és visszaút költségei – üzemanyag, autópálya-használati díj – a három útitárs zsebét terheli, de a közúti rendőrség által esetleg kiszabott büntetésekért a járművezető/tulajdonos feje fájhat, és persze együtt koptatjuk a kocsiját is” – mondta a szervező.

A munka előtt

Az indulásra vasárnap reggel került sor egy csallóközi faluból. Én már előző nap délben útnak eredtem Rozsnyóról. Nehéz volt a búcsú, először maradtam távol a négyéves kislányomtól öt napnál hosszabb időre. Útipoggyászomban az ajánlott lábbelik és hacukák, valamint az asszony által sütött vakaró mellett két nagy üveg házipálinka is lapult, és persze becsomagoltam egy kisméretű fényképezőgépet is, hátha sikerül néhány szép fotót készítenem a tiroli kiruccanásról.

A vasárnap reggeli találkozó enyhén kirándulós hangulatúnak tűnt – sok idegen ember összejön a nagy táskákkal, és együtt vágnak neki az ismeretlen kalandoknak. Alaposan megpakoltuk az összes autót – a hátul ülők közé is bőven jutott belőle –, aztán irány Pozsony, majd Bécs és az Innsbruck felé vezető autópálya. Utazás közben beintettünk Mozart szülővárosának, Salzburgnak, majd tettünk egy rövid kirándulást Németországba is – elsuhanva a Chiemsee – azaz a „Bajor-tenger” mellett – amely Németország harmadik legnagyobb kiterjedésű tava. Aztán visszatérve Ausztriába vetettünk egy pillantást Kufstein várára, majd Innsbruckot elhagyva nekivágtunk a Brenner-hágónak – áthajtva az 1963-ban átadott, 653 m hosszú Európa-hídon. Megérkeztünk Dél-Tirolba, ahol letérve az autópályáról az útjelző táblákon felül van a települések német neve, az olasz csak alatta olvasható. Közben kiderült, hogy útitársaim egy másik családhoz hivatalosak, míg én egy Sep nevű gazdához vagyok beosztva.

Még világos volt, amikor kiszálltam Natz faluban, a Schiestl-hofnak nevezett hegyi szálló parkolójában, és megismerkedtem Herr Seppel, a szigorú tekintetű gazdával. A kvártély a szálloda mellett, a tulaj hasonló eleganciával kivitelezett háromszintes családi házában volt, melyet amerre csak a szem ellátott, minden oldalról almaültetvények fogtak közre. A rendelkezésünkre bocsátott három vendégszobán nyolc csallóközi legénnyel osztoztam. A kicsomagolás után szerény vacsora várt bennünket a szálló számunkra kijelölt étkezőjében.

„Mindent meg kell enni, semmit sem szabad az asztalon hagyni, mert amint észreveszik a háziak, hogy nem bírjuk elfogyasztani, a következő étkezéskor már kevesebbet fognak elénk rakni” – közölte az asztalnál Laci, az egyik kolléga, aki már évek óta jár Herr Sephez napszámba. Hát nem volt nehéz eleget tenni a felszólításnak, mivel a fejenkénti két zsömle két szelet félbevágott sonkával úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Szerencsére bőven maradt még a hazulról hozott elemózsiából. A szálláson rövid ismerkedés, házipálinkával. Kicsi a világ, a két szobatársam közül az egyik a volt somorjai alapiskolás osztálytársam öccse, Marián, a másik egy rokonom rokona, Gábor Dunaszerdahelyről. Marián egy csomagolóanyagokat gyártó üzemben dolgozik, míg Gábor Pestre jár egyetemre. A többiek szintén tanuló fiatalok vagy munkásemberek, akik a túlóráikat vagy évi szabadságuk egy részét vették ki, hogy kiegészítsék egy kicsit az otthoni jövedelmüket.

Nicht blablaa! Cakk-cakk!

Másnap reggel hétkor már munkaruhában ülünk le az étkezőben, negyed nyolckor pedig kint sorakozunk a parkolóban, ahol Herr Sep megtartja az első eligazítást – felmérve közben azt is, ki nem járt még Dél-Tirolban almát szedni. A 21 főből négyen vagyunk kezdők, akikre jobban oda kell majd figyelni. A sorakozó után mindenki megkapja a saját tirolboxát, ami egy olyan vízhatlan zsákkal bélelt, alul kinyitható puttony, amelynek tartalmát egy kifeszített gumikötél lecsatolásával lehet kiengedni – megvédve ezzel a leszedett gyümölcsöt a nagyobb ütődésektől. A tirolboxot a szedők nem a hátukon, hanem elöl viselik. Az eligazításon találkozunk a munkavezetőnkkel, Herr Richarddal is, akit a két hét során nagyon sokféle jelzővel ruházunk majd fel…

„Schnell, schnell! Weiter, weiter – nicht blablaa! Cakk-cakk!” – ezek a leggyakoribb szavak, amelyekkel gyorsabb munkára igyekszik ösztökélni bennünket. Magyarra lefordítva: gyorsan, gyorsan, tovább, tovább, nem pofázni, tépni, tépni! Lassan eszembe jut minden német szó, amit annak idején az iskolában magamba szívtam. A fasorok, ahol szedjük a sokszor félkilós almákat, szinte teljesen megegyeznek a szőlősorokkal – kétdimenziósra metszett 4–6 méter magas almafákról cakkcakkoljuk a gyümölcsöt. Két sor között négy ember dolgozik, kettő a földről szedi – „bódenez”, kettő meg egy-egy háromlábú lajtorjáról „lajterez”. A bódenezők mennek elöl, mögöttük a létrások. Ha megtelik a puttony, a sorok között elhelyezett nagy műanyag ládába kell kiereszteni az almát. Egybe négyszáz kiló fér. „Vigyázz, ha üres a láda, akkor jó mélyen hajolj le, amikor az almát kiengeded, mert letolnak, hogy magasról ereszted, és megütődik. És szárastul szedd!” – mondja Gábor. Hiába. „Nicht kartoffel, langsam!” – mondja máris Richard von Cakkcakk, ahogy megpróbálom óvatosan belepotyogtatni az almákat a „bigbox”-ba. Bármennyire hajol le az ember, az üres láda alján mégiscsak kopognak az gimilcek. A délelőtti műszak fél nyolctól déli tizenkettőig tart, amikor gyalog visszaballagunk a szállóba megebédelni. Az ebéd egy főételből áll – jó nagy adag, csak annyi a hibája, hogy vagy a hús nincs rendesen átsütve, vagy kevés a hozzá való krumpli vagy rizs. Akinek nem jut, az félig sült húst eszik ugyanazzal. Persze aki hallotta az éltesebb gömöri emberek magnyitogorszki málenkij robotról szóló beszámolóit, az megeszi, amit eléraknak, és nem panaszkodik. Kaja után gyorsan átöltözünk átizzadtból szárazba, és megyünk vissza az ültetvényre. Ha nem vagyunk ott 13.00-ra, akkor Cakkcakk már osztja is az áldást.

Nemzetközi kapcsolatok

Két ötperces szünetünk van – délelőtt fél tizenegykor, délután pedig fél háromkor. Ilyenkor kapunk ásványvizet, és néha egy üveg vörösbor is előkerül. A szünetben szóba elegyedünk a román kollégákkal. Ők tizenketten vannak, kilenc férfi és három nő. Brassóból és Brassó mellett található Vulcan községből (valamikori magyar neve: Szászvolkány). A többségük egyetemista és diplomás – némelyiknek kettő is van – pályakezdő fiatal. Az idősebbek szinte csak a Nyugat-Európában végzett idénymunkából tartják fenn magukat. Náluk 200 euró a havi átlagkereset. Áprilistól júniusig németországi spárgaültetvényeken dolgoznak, nyáron 3–4 hétig tart Tirolban a „csipedés”, amikor megritkítják a fák termését, hogy nagyobbra nőjön a fenn hagyott alma, és végül az őszi szedés jön. Ezeknek a béréből megengedhetik maguknak, hogy otthon megválogassák, milyen alkalmi munkát vállalnak el, és még a családi ház javítására, felújítására is telik. Az egyik ötven év körüli asszony, Marianna hét éve él így, a férje pedig Spanyolországban dolgozik, félévente találkoznak otthon. Két lányuk van, mindkettő Németországban él – az egyik férjnél van, a másik iskolába jár. A csapat egyik tagja magyarul is tud. Ő Alex, Aradon jár egyetemre – közgazdász lesz. Szülei négy éve kint élnek Németországban, őt a nagyszülei nevelik 16 éves korától egy Arad melletti faluban.

„Schnell, schnell! Weiter, weiter – nicht blablaa! Cakk-cakk!” – kárálja Cakkcakk a rajzfilmfigura Dagobert bácsi hangjához hasonlító tónussal. Közben hallgatjuk a falu templomtornyának harangját, nappal negyedóránként jelez, és szedjük az almát – cakkcakkolunk. A délutáni műszak este hatkor ér véget. Aztán hazaballagunk, megesszük a két zsömlét a félbevágott sonkaszeletekkel, zuhanyozás, rövid telefonálás az otthoniakkal és ágyba zuhanás.

Eső, kehesség, almák, Isten véletek!

Másnap reggel elered az eső, három napig el sem áll, s utána még három napig bolondozik velünk – esik, abbahagyja, aztán megint elered, ráadásul hideg is van. Esőkabát, gumicsizma, meleg ruha – a délelőtti és délutáni ötperces szünetekben száraz ruhát húzunk, és cakkcakkolunk tovább. Szinte mindenki náthás/kehes. Az egyik nap a zuhogó esőre való tekintettel Herr Sep könyörületet gyakorol – két órával hamarabb végzünk, így autóval bemegyünk Varnába bevásárolni. Natzban fél ötkor zár az üzlet, Varnában pedig fél hétkor, ezért eddig még nem volt alkalmunk vásárolni. Most másfél óránk van rá. Édesség, tea, fokhagyma és – mivel fogytán a házipálinka – grappa (törkölypálinka) kerül a kosárba. E két utóbbinak és a gondos feleségem által becsomagolt kámforos lóbalzsamnak köszönhetően sikerül átvészelnem a megfázást. Az égető balzsam nagyon jól melegíti a hátamat az átázott ruha alatt is, a fokhagyma amellett, hogy gyulladásgátló hatású, még „az orromat is tisztítja”, a kisüsti meg a torok fertőtlenítője.

Az eső elmúltával mindenki optimistábbá válik, a zöldfülűek is gyorsabban szednek, a négy főből álló csapatok (2 bódenező, 2 lajterozó) már naponta 10–15 ládát is teleraknak. Az almát nem mindenki fogyasztja, egyesek ugyanis tudni vélik, hogy évente huszonkétszer permetezik. Az biztos, hogy nem látunk egyetlen férgeset sem, csak a falu feletti dombon akad néhány sor, ahol sok a foltos gyümölcs, mert elverte a jégeső. Ezeket az almákat, a kicsire nőttekkel együtt, le kell dobni a földre. Ezt később a románok szedik össze egy négykerekű kordéba – ebből préseli a gazda az almadzsúszt (apfelsaftot). Az egészséges almákkal teli ládákat a gazda egy villás magasemelő-szerkezettel felszerelt traktorral hordja ki a sorok közül és rakja fel egy keskeny pótkocsira, amit egy másik kistraktor vontat be Varnába a feldolgozó- és csomagolóüzembe. Herr Sep, aki az olaszoktól kapta e nevet (a Joseph után), látva, hogy javul a teljesítményünk, ritkábban ripakodik ránk, bár néha azért elordítja magát, ha sok szár nélküli almát lát, vagy úgy találja, kevés van valamelyik ládában. Most már fényképezni is van időm munka közben – az egyik reggel szobatársaimmal korábban megyünk ki, hogy a sichta előtt megnézzük az almaföldön található Kálvária-dombot. Gyönyörű látvány tárul elénk: Natz 880 m tengerszint feletti magasságban lévő dombocskáit kétezer méternél magasabb hegyek ölelik körül. Az esténként elfogyasztott pálinka és a napközben leszedett alma mennyiségének növekedésével a barátságok is egyre erősödnek. S ahogy közeledik a második hét vége, egyre gyakrabban fogadkozunk: hazaérve meglátogatjuk egymást, „összebratyizunk” az internet szociális hálóján is, s közreadjuk az elkészült fotókat. A helybeliekkel nem barátkozunk, átnéznek rajtunk, páriák vagyunk a számukra, akik eljöttek olcsón elvégezni a munkát, amit az ottaniak a mi bérünk duplájáért sem vállalnának el. Azért a pizzériában elfogadják a pénzünket.

A tizenharmadik Natzban töltött nap reggelén Herr Sep bejelenti, hogy a szlovákiai napszámosok délután négykor végeznek. Az utolsó nap olyan, mint annak idején Csehországban a katonaságnál töltött volt – felszabadultak vagyunk, énekelünk, haverkodunk román sorstársainkkal, este átvesszük a „zsoldot”, bevásárolunk Varnában. A búcsúzáskor megjelenik Herr Sep is. Tiroli öltözetben van, szombat lévén, este megy hagyományt őrizni a többi gazdával. Lefényképezkedünk vele, vetünk még egy pillantást a környező hegyekre, amelyek télen megtelnek síelő turistákkal, aztán húzunk haza, mint a vadlibák.

A két hét alatt zsebre vágtam pár száz eurót, lefogytam öt kilót, szert tettem egy csomó új barátra, és megettem vagy 15 kiló tiroli puffasztott almát. Szevasz, Dél-Tirol!