Oscaros fényárban

Ebben és A martfűi rémben nyújtott játékáért pedig a legjobb színésznő díjával jutalmazták a magyar filmkritikusok. Szamosi Zsófiát mindkét hír New Yorkban érte utol, ahol Pintér Béla és Társulata Titkaink című előadásának egyik szereplőjeként lépett közönség elé Mihail Barisnyikov színházában.

Barisnyikov és Pintér Béla? Első hallásra meglepő együttállás.

Hosszas előzményei vannak a vendégszereplésünknek. Barisnyikov két és fél évvel ezelőtt a Szkénében látta az előadásunkat, és annyira megtetszett neki, hogy meghívta a nevét viselő, 2005-ben létesült New York-i művészeti központba, a kortárs művészetek fellegvárába. Mi egyébként nem is tudtuk annak idején, hogy eljött Budapestre, megnézni a Titkainkat. Merő véletlen, hogy épp egy magyar táncosnő ült mellette a nézőtéren, aki felismerte, ő szólt aztán nekünk, hogy itt volt Barisnyikov. Nem sokkal később pedig jött a meghívás tőle. Egy tengerentúli turné megszervezése azonban nagyon nehéz. New Yorkban egy hét alatt hatszor játszottuk a darabot. Volt olyan nap, hogy dupla előadásunk volt. Városnézésre nem sok időnk maradt.

Barisnyikov, akit szerte a világon a balett élő legendájaként emlegetnek, megjelent valamelyik előadáson?

Az utolsó napon, amikor délután játszottuk. Lement az előadás, volt egy kis pezsgőzés, majd egy órával később vacsora egy étteremben, ahol vendégül láttak bennünket. Barisnyikov végig nagyon rokonszenves volt. Laza, jó humorú ember, és kedves is, de egy pár órás ismertség alatt természetesen nem lettünk kebelbarátok. Annyira közel nem engedett bennünket magához. Felesége is vele volt egy kis ölebbel, Zolával, aki szemmel láthatóan főszereplője az életüknek.

Már itthon, az elutazásuk előtt tudta, hogy a Mindenki felkerült az Amerikai Filmakadémia tagjai által összeállított tízes listára. Kellemes érzés lehetett így utazni New Yorkba. Mikor, milyen helyzetben értesült a hírről, hogy a legjobb öt közé is bejutott a film, amelynek női főszereplője?

A szállodában voltam még, reggeli előtt. Budapestről jött az üzenet, hogy: »Nagyon gratulálok!« Abból derült ki, hogy az Oscar-esélyes öt közé is bejutott a filmünk, mert akkor még nem néztem meg a híreket. Fura volt az egész helyzet. Előző napon is kaptam egy fontos hírt: az első filmjére készülő Szilágyi Zsófia engem választott az Egy nap főszerepére. Emiatt azonban egy másik munkáról, egy színpadi szerepről le kellett mondanom. Pontosabban: nekem kellett visszaadnom. Épp lelkiismereti válság közepette jött tehát a hír, hogy Oscar-közelbe kerültünk. Az egész napom felemásra sikeredett. Egyrészt örültem, mert rengeteg jókívánságot kaptam, másrészt gyötörtem magam, hogy cserbenhagyok valakit, aki számított rám. Ez volt az árnyoldala az egésznek. Pár nappal később jött az újabb kellemes hír, a filmkritikusok elismerése. Természetesen az is nagyon jólesett.

Deák Kristóf alkotásában, a Mindenkiben egy kórusvezető énektanárnőt játszik, aki arra kéri az iskola kórusába frissen beilleszkedő kislányt, hogy ne énekeljen, csak tátogjon, mert nem jó a hangja, és veszélyeztetné a csapat sikerét egy külföldi versenyen. Új barátnője oldalán a kislány olyan súlyos kérdésekkel szembesül, amelyekre egy felnőtt sem könnyen találna választ. Végül mégis győznek a lányok. Összefognak a tanárnő, vagyis egy érdekorientált szemlélet ellen.

Így is fogalmazhatunk.

Nem mondhatja a tanárnő, hogy »kislányom, nincs jó hangod, nem vehetlek fel«?

Egy iskolai énekkarban nem nagyon lehet szelektálni. Aki jelentkezik, az általában be is kerül. Elég a lelkesedése, hogy szeretne énekelni. Bakfisként én is jártam kórusversenyekre. A sikerélmény a pedagógusnak is ugyanolyan fontos, mint a gyerekeknek.

Erős, határozott, magabiztos nőket játszik a filmekben. Pedig első látásra finom, törékeny léleknek tűnik. A színművészeti főiskola első két évében állítólag sírt is eleget.

Abban az időben még nagyon labilis voltam. Önbizalomhiányban szenvedtem. Lelkileg egy kicsit bele is betegedtem, hogy mindig velem játszatták az idősebb nőket, a fura karaktereket. Nyilván azért volt ez, mert többnek néztem ki, mint az osztálytársnőim, a porcelánszépségű Hámori Gabriella, a modell múlttal jött Dobó Kata vagy a táncos előéletű Kovács Martina. Mondták, hogy nekem majd harmincéves korom után lesz nagyon jó, onnantól fogva fiatalabbnak fognak nézni. Húszévesen elég sok bajom volt magammal. Egyáltalán nem láttam szépnek, ezért örökké marcangoltam magamat. Igen, sírós voltam. A főiskola után négy évet a Vígszínházban töltöttem. Ültünk egyszer Pap Verával a büfében, aznap is valamin elsírtam magam. Vera, miközben kiskanállal kavargatta a buborékokat a pezsgőjéből, azt mondta: »Te mimóza vagy! Erre a pályára rinocéroszbőrt kell növeszteni.« El is jöttem aztán a Vígszínházból, mert épp az alkatom miatt nem éreztem, hogy én ott labdába rúghatnék. A fiatal csajokat nem rám osztották, mert nem úgy néztem ki, az érett női szerepekre meg fiatal és tapasztalatlan voltam. Keresgéltem a helyemet, mások meg keresgették, hogy milyen szerepekre lehetne használni. Egy akkora intézményben, mint a Vígszínház, az is nagyon fontos, hogy képviselni tudd magadat. Ma már teljes értékűen ki tudok állni magamért. Nem ijedek meg sem a nagy színpadtól, sem az idősebb kollégáktól. De akkor még erre sem álltam készen.

Pintér Béla társulatából tíz év után lépett ki, a Titkainkban már vendégként szerepel.

Tíz év nagyon hosszú idő egy meghatározó stílusú, szemléletű alkotóművész mellett. Béla a saját maga által írt darabokat rendezi. Nagyon pontos kottát ad minden színészének. Olyan szigorú kottát, mint ő, mások talán nem is szoktak adni. Mindent pontosan kidolgoz. Mint egy zeneművet, úgy kezeli a darabot. Azt sem bízza rá a színészre, hogy hol tartson szünetet.

Más társulatokban játszó, jeles pályatársai közül mégis sokan szeretnének vele dolgozni.

Nekem sem volt könnyű az elválás. Hosszú ideig tipródtam, míg meghoztam a döntést. Szabadúszóként ráadásul semmit nem látok előre. Anyagilag is bizonytalanabb életforma ez. Nem tudhatom, megtalálnak-e olyan feladatok, amelyekre igazán vágyom. Iszonyatosan nagy kockázat ez a részemről, hogy szabaddá tettem magam, de fejlődni akarok, előbbre lépni, más rendezőkkel, másféle darabokban is dolgozni. Béla körül egyébként folyamatosan frissül a csapat, cserélődnek az emberek. Érződik, ha valaki már nem inspirálja őt. Az le is morzsolódik. Én vagyok az első, aki magától jött el.

Visszatérve a korábbi filmes munkáira: bármelyiket nézzük is, mindegyik izgalmas helyzet elé állította. Incze Ágnes filmjében, a Randevúban némaszerepe volt. Az HBO égisze alatt készült Terápiában Nagy Zsolttól válik, az Enyhén sósban egy hatvan fölött járó, magyarul nem beszélő, ázsiai férfival hozta össze a rendező, A martfűi rémben egy kéjgyilkosság miatt ártatlanul bebörtönzött férfi testvérét alakítja.

A Randevú egy hajléktalan asszony utolsó pár napjáról szól, az ő őrangyala, halott anyjának a szelleme vagyok. Ez volt az első szerepem nagyjátékfilmben. Akkor még nem nagyon tudtam, hiszen a főiskolán nem tanítják, hogy például egy közeli snittben mennyit kell mutatni úgy, hogy az ne legyen sok. A filmezés másik szakma. Azt az évekkel és a kapott lehetőségekkel tanulja meg a színész. A Terápiát nagyon szeretem. Ott egy elhúzódó válás történetét kellett eljátszanunk Nagy Zsolttal, aki igazán inspiráló partner. A sorozat első évadjában még megpróbáltuk rendbe hozni a házasságunkat, a második évadban már a gyermekünket is visszük magunkkal a terápiára, mert őt is megviseli a válással járó hercehurca. Az Enyhén sós egy pincérnő története, végig őt követi a film. Filmbeli partneremet, egy idős férfit, akinek semmi köze nem volt a színészethez, civilként vett részt a forgatáson, előbb meg kellett vernem, aztán rájövök, hogy szerelmes belém, ezért megsajnálom, és boldoggá teszem. Közben megáll a szíve, szájon át lélegeztetem, és próbálom visszahozni az életbe. Színészek közt ezek a dolgok lazábban folynak. Ezzel az idős, kamera előtt először álló, idegen ajkú férfival minden máshogy ment. Sokszor nem is tudtam, hogy sajnáljam vagy nevessek rajta. Ott volt a húszéves lánya, aki jól beszél magyarul. »A Zsófi most ki fogja gombolni az édesapád nadrágját, és…« – nagyon zavarban volt a lány, amikor ezt kellett tolmácsolnia az édesapjának. »Tényleg ezt fordítsam le neki?« – kérdezte csodálkozva. A martfűi rémben a helyszínelés és a kihallgatások során megtetszem a nyomozónak, de a románc mégsem teljesedik be. Nagyon jó lett a film. Büszke vagyok rá, hogy belekerültem.

A kritikusok díja, gondolom, hab a tortán.

Ültem a szállodai szobámban New Yorkban, mintha egy kis irodát nyitottam volna, intéztem az életem, válaszolgattam az e-mailekre. Annyira ritka, hogy az emberrel egyszerre ennyi jó történik! Sokat dolgozom, néha jön valami pozitív visszajelzés, de most ez annyira megsokszorozódott! Gyanús is volt már egy kicsit, féltem, hogy Úristen, ezután jön majd a feketeleves?

És mi jön, tudja már?

Előbb Los Angeles, az Oscar-gála, több kísérő rendezvénnyel. Pontosan megadták, hol miben kell megjelenni. Két estélyi ruhát és különböző alkalmi öltözékeket viszek magammal. Nagy menet vár rám. Előre izgulok, nehogy rálépjek majd az uszályomra, vagy ha remegni fog a kezem, nehogy leöntsem magam vörösborral. Nem akarok ilyen helyzetekbe kerülni. Annyira valószerűtlen ez az egész, ami most történik velem!

Egy ilyen extra élmény után furcsa lesz majd visszazökkenni az itthoni életébe.

Nem volt olyan vágyam soha, hogy híres legyek. Nem érdekel, hogy megismer-e a sarki fűszeres. Inkább abban bízom, hogy esetleg több munkám lesz, vagy jobban kíváncsiak lesznek rám, ami szabadúszóként nem biztos, hogy baj. Nemzetközi felkérésekben nem reménykedem. Negyvenéves vagyok. Nem áll szándékomban elköltözni másik országba, végképp nem Amerikába. Húszévesen még gondolhatja az ember, hogy bármi lehet. Az én koromban már megfontoltabb. Nem áll szándékomban pincérkedni Los Angelesben s közben arra várni, hogy felfedezzenek. Ha netán megtalál egy külföldi ügynökség, hogy legyek benne az adatbázisukban, szívesen, az elől nem zárkózom el. Videofelvételt is tudok küldeni magamról, de kint teperni nem fogok. Különben is, amint hazaérkezem, azonnal forgatni kezdek Szilágyi Zsófia filmjében. Három kisgyerek anyja leszek. Ez is izgalmas helyzet!