Opera

Bár jómagam is tanár volnék, ezek a viszontagságos események nem mind velem történtek meg. Csupán egyes szám első személyben adom őket közre. Úgyhogy az itt olvasható történeteket nem érdemes megpróbálnia az olvasónak valamilyen iskolával azonosítania. Vegyék úgy, mintha a szereplők mind csupán a képzelet szülöttei volnának. Bárminemű vélt hasonlóság kizárólag a véletlen műve. Valós tény viszont: pedagógusnak lenni állandó kaland.

Opera
Színházbérletünk van a Győri Nemzeti Színházba. Minden évadban hat-hét alkalommal egy autóbusznyi gimnazistát viszünk az előadásokra. Ezek között általában van egy opera, egy balett, a többi színmű, vígjáték, tragédia, musical – vegyesen.
Opera. Nem kedvelem a műfajt. Márciusban, két nappal nemzeti ünnepünk után játszották Erkel Hunyadi Lászlóját. Bevallom, én kizárólag a palotás miatt mentem. Kíváncsi voltam, milyen kosztümjeik lesznek a táncosoknak, s milyen a koreográfia. Minden évben hagyományosan palotást táncolunk a végzősök szalagavatóján, s én tanítom. Tőlem ugyan az idősebb Hunyadit akár az első öt percben lefejezhették volna. (Ezt a gyerekeknek azért nem mondtam.)
Kicsit zavarba jöttem, hogy Mátyás anyját, Szilágyi Erzsébetet feleannyi idős énekesnő alakította, mint a fiát, Lászlót. És ezen nem tudott segíteni a maszkmester sem, hiába mázolt két kiló alapozót az 55 éves művész arcára, nem tudta elhitetni velem, hogy huszonéves hős ifjú. Ahogy szerelme sem, Mária, aki szüzet alakított csaknem 40 évesen. A hab a tortán az volt, hogy a fiatal Mátyást lány játszotta. Nem tréfálok. Persze végigvihogtuk az egészet. Hát vicces is volt. Kicsi korától mindenkinek van egy képe a népmesék, mondák, történelmi ismeretei alapján Mátyás királyról, az igazságosról. Erre belibeg a színpadra egy hosszú hajú, 40 kilós szoprán, ráadásul cicikkel…
A dorgálást előadás után a kacarászásért persze megkaptam, mert „nem készítettem fel a diákokat a műfajra”. Hát mit mondtam volna, mikor én sem értem, miért kellett a király szemét szemceruzával kihúzni? Hiszen valahányszor operát látok, úgy érzem magam, mint amikor gyerekkoromban anyu a Kossuth rádióban hallgatta a Játék és muzsika tíz percben című műsort. „Aki kérdez: Czigány György, aki válaszol: Szabó János Kukutyinfalváról.” Szabó János, Nagy Péter, Kis Juliska – akárki volt is a mikrofon túlsó végén – mindig minden kérdésre ismerte a választ. Csak felcsendült néhány akkord az áriából, ő már vágta is rá: „Verdi: Aida.” És ez annál deprimálóbb, hogy a műsor élőben ment. Tehát még azzal sem áltathatom magam, hogy ezek a Kis Juliskák beépített, előre betanított emberek voltak.
A Micsoda nő!-ben mondja Julia Robertsnek Richard Gere, hogy az opera vagy elsőre megérinti az ember lelkét, vagy sosem. Nekem nem ez volt az első próbálkozásom e nemes műfajjal, és még mindig semmi, úgyhogy assz’em, feladom.