Olvassunk Hrabalt 8. Vita nuova

A fiatalasszonyban gyakran feltör a közelmúlt sok fájó emléke: a háborút követően német szüleitől mindent elvettek, majd kitelepítették őket, Eliška öccsével, Heinivel itt maradt, de 16 évesen bebörtönözték, éheztették, kényszermunkára vitték egy téglagyárba. Mindent kibírt, és csak évek múltán, a zsidó temető likvidálásakor tudja igazán megfogalmazni, hogy „nemcsak a zsidókért fájt a szívem, hanem mindazokért, akiket a győztesek ütnek és megaláznak”. Látszatra ennek a könyvnek sincs cselekménye, hiszen az író művészbarátai (Vladimír, Jirka, Hiršal költő, Kolář úr) főleg a pillanatnak élnek, néha alkotnak is, és sokat züllenek. A mozaikokból azonban mégis összeáll Hrabal élete: Prága német megszállásakor hagyta abba jogi tanulmányait, majd írnok, később pályamunkás, távírász, forgalmista lett (ez volt élete legboldogabb szakasza), aztán papírhulladék-feldolgozó, végül színházi kulisszatologató. S bár állítólag mindig kapkodott, csapongott, a dolgokat elkezdte, de soha nem fejezte be, anyja biztos volt benne, hogy „még viszi valamire, a nevében ott az er betű”. Felesége elbeszélése szerint valóban alkotott, megállás nélkül ütötte a betűket Perkeo márkájú „atomírógépén”, ám az eredményt senki sem látta. S amikor végre felfigyelt rá a Československý spisovatel könyvkiadó, és kért tőle egy kötetre való írást, a kiadást az igazgató a „pornográf jelenetek, disznó szavak” miatt megtiltotta. Ez elbizonytalanította az írót, ám a felesége szájába adott biztató szavak, hogy írjon, és próbáljon meg „ász” lenni, „az írás világbajnoka”, már arra utalnak, hogy sikerült legyőznie kishitűségét. És folytatta az írást. Szerencsére, mert így mi, olvasók is mélyebbre hatolhatunk a hrabali, szinte hihetetlen történetek világában.