OlimpIKONOK

Itt volt ez az öt karika, mostanában mindenhol, ahová csak néztünk. Alig pár hét múlva pedig majd csak valahol az agyunk kicsi zugában – de soha nem felejtjük el ezt az öt, alapszínben pompázó, egymásba kapaszkodó kört.
A versenyek versenye volt ez. Minden sportban a legpompásabbak mutatták meg képességeiket, mérték össze, mire volt elég a hosszas felkészülés, a küzdelem, a verejtékes munka, az áldozat, amelyet nap mint nap meghoztak, a lemondásaik végeláthatatlan sora, a kudarcok és a sikerek egészséges feldolgozása. Azt gondolom, hogy kivételes akarat lakik mindegyikben, aki olimpiai szintre küzdi fel magát, mindegy milyen sportágban, milyen lobogó alatt, milyen fajból, törzsből, nemzetiségből lett légyen is – csak csodálni lehet őket. Egytől egyig. Tehettük is, hála a modern kornak, amiben van szerencsénk – vagy épp nem szerencsénk – élni, a technika mindenféle csodájának köszönhetően élőben nézhettünk klasszisokat, ahogy világcsúcsokat úsztak, futottak, ugrottak...
Szurkolhattunk. Ujjonghattunk! Persze, a mi szívünknek kedveseknek a nevét könnyebben ordítottuk, de olykor idegenbeli sportolók teljesítménye előtt is megemeltük a virtuális kalapunkat. Vallom ugyanis, hogy a sport arra hivatott, hogy összekössön – embereket, népeket, nemzeteket. Mindenki, egyénileg vagy csapatban, természetesen a ranglista élére szeretne jutni – viszont ez lehetetlen. Nem kell ahhoz olyan kliséket pufogtatnom, hogy „a részvétel a fontos”, hogy érezni lehessen: egy ekkora tornán minden eredmény EREDMÉNYnek számít! Ezért senki, akár celeb, akár guru, akár médiaszemélyiség, nem ragadtathatja magát olyan kijelentésekre, hogy ciki a Londonban elért negyedik, hatodik, nyolcadik... hely. Téve ezt természetesen úgy, hogy emberek milliói hallgatják, lesik minden szavát! Lehetne ezt a monológot arra a szintre süllyeszteni, hogy azért megnézném egyik-másik hangoskodót a páston vagy a medencében, amint a ciki olimpiai 6. időt ússza, de azt hiszem, mindenki érzi, semmi szükség erre. Ahogy azt a kocsmai stílust sem díjazom jobban, mely szerint akkor most olcsóbb lesz-é a kenyér... Nem, de az a kis eufória, hogy kicsi országban is születnek nagy bajnokok, legalább egy kenyér vásárlásának az idejére elfeledteti velünk: megint valahány centtel többet húznak ki a zsebünkből.
A legtöbben pontosan tudjuk, hogy Darnyi Tamások és Egerszegi Krisztinák nem lézengenek minden utcában, s hogy nem kényeztet minden országot a jó sorsa még 1 olimpiai aranyat érő sportolóval sem, annál is inkább szomorú vagyok, hogy az 5 perc hírnév és a pillanatnyi bulvárfigyelem vagy porverés miatt képesek ennyi nagyszerű ember erőfeszítését aprópénzre váltani. Jó lenne, ha ők, az álszenteskedők, pillanatnyi elmezavarukban hangoskodók tanulnának némi alázatot azoktól, akiket ekkora lendülettel bíráltak most. Ha a fanyalgók meglátnák, hogy mindenki előtt ott az út, csak járni kellene rajta, akkor is, ha nagyon nehéz, és akkor is, ha nagyon fáj.
Nekem nem sikerülne hasonló teljesítménynek a tizede sem – pont ezért követem lázas figyelemmel a szívemnek kedveseket: a magyar úszókat, vízilabdázókat, tornászokat, lövészeket, a szlovák evezőssport büszkeségeit, vagy akár az angol olimpiai fociválogatottat – ők az én hőseim, mindannyian. Fészbukul mondanám, riszpekt mindegyiknek!