Olga néni filmje

Hatvanöt évig őrizgetett egy filmtekercset a párkányi Burza Olga anélkül, hogy tudta volna, mi van rajta. Valahogy nem vitte rá a lélek, hogy kidobja, és addig-addig noszogatta a fiát, míg az felvette a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Filmarchívummal. Az intézmény munkatársai elvitték a tekercset, és Olga néni maga is meglepődött, amikor értesítették, hogy a dobozon olvasható Megálmodtalak cím Muráti Lili és Bilicsi Tivadar elveszettnek hitt filmjét rejti.
A hetvenkilencedik évében járó egykori óvónőnek sejtelme sem volt róla, hogy egy régi mozifilm egyetlen fennmaradt példányát őrzi. Egyszerűen az öröksége volt az a megsárgult doboz, emlék abból a korból, amikor akaratán kívül mindenkinek filmvászonra illő kaland volt az élete.

A muzslai tanítólakásban
„Szüleim Muzslán tanítottak, én még a tanítói lakásban születtem; ma tanterem van a helyén. 1949-ben költöztünk az ebedi nagymamához, Szabóné Marádics Herminának hívták – ő kapta egy üveg házi pálinkáért az orosz katonáktól ezt a filmtekercset. Erős asszony volt, az élet rákényszerítette, mert Szabó nagyapa korán meghalt. A háború után édesanyánk egyedül maradt a nővéremmel és velem, édesapám nem tért haza a Don-kanyarból. Negyvenévesen is behívták katonának, mert motorbiciklizett, és jól beszélt oroszul – ez lett a veszte. Bennünket kitelepítettek a tanítói lakásból, édesanyám nem is oktathatott, csak segélyből tengődtünk. Egy ideig a muzslai posta épületében húztuk meg magunkat, aztán ismerősöknél laktunk. Három hétig ki sem jöttünk a pincéből, mert az orosz katonák a szemünk láttára erőszakoskodtak a lányokkal. Én tizenhárom éves voltam akkor, egy szék alá bújtam, a szomszéd néni a szoknyájával takart el, lélegzetet sem mertem venni. Még lövöldöztek is a pincében: a nővérem sokáig őrizte azt a sapkát, amelyen átfúródott a golyó. Őt nem érte. 1949-ben költöztünk Ebedre, a keresztapám egy orosz katonával jött értünk télvíz idején szánkóval. A felnőttek úgy döntöttek, hogy mi, lányok a keresztapámnál maradunk; akkoriban fontos volt, hogy férfi is legyen a lányos háznál.”

Korhatáros Halálos tavasz
Ebeden húsz évig éltek Szabóék, a nagyszülői házat 1970-ben adták el. A tekercs a padláson maradt, csak később szólt az új tulajdonos, hogy ha számukra van értéke, vigyék el.
„Emlékszem, egy ismerősöm mondta, amikor említettem neki a film címét, hogy ebben Muráti Lili játszik, de hát akkor még nem nagyon érdekelt a dolog. Jóval később láttam a színésznőt a tévében, amikor külföldről hazalátogatott, és rögtön eszembe jutott, hogy neki kellene írni. De nem volt meg a címe, és Magyarországra se lehetett csak úgy átsétálni a határon egy filmtekerccsel, hát maradt a garázsban. Végül a fiam az interneten akadt rá egy felhívásra, hogy a filmarchívum régi műveket keres, és írt nekik. Roppant megörültek, még pénzt is ajánlottak érte, de én nem fogadtam el: örülök, hogy végre a helyére került. Megígérték, hogy küldenek egy DVD-t, amint rendbe teszik; hát nagyon kíváncsi vagyok: mégiscsak valahol a mi filmünk is. Fiatalkoromban igen szerettem moziba járni, Muzslán a kultúrházban vetítettek, de ez nem volt műsoron. Csak akkor mehettünk, amikor otthon tartózkodtam, mert az apácákhoz jártam iskolába Esztergomba, és ott tiltották a mozizást. Tizenhárom éves lehettem, amikor a Halálos tavaszt játszották Esztergomban. Biciklivel mentem a nővéremékkel, és engem úgy csempésztek be, mert korhatáros film volt. Magas sarkú cipőt adtak rám, a két hosszú copfomat körbetekerték a fejemen, két oldalról belém karoltak, így lógtunk be. Nagyon nagy élmény volt az akkor nekem!”

Iskola az apácáknál
Olga nénit negyedik elemiben küldték az esztergomi Szent Margit-zárdába a szülei, merthogy otthon, ahol az édesanyja tanította, nem figyelt az órákon. Nővére akkor már oda járt gimnáziumba, ő az utolsó elemit is ott végezte.
„Rendkívül szigorú iskola volt: egyenruhát hordtunk, reggel hatkor misére mentünk, mindennap áldoztunk. Tizenöten laktunk egy szobában, és egy nővér felügyelt ránk – az ő ágyát fehér függönnyel kerítették el. Vastag márványpadlók voltak a folyosókon, s télen olyan hideg, hogy a vékony talpú cipőben megfagyott a lábam. Vizsgálgatták, kenegették az apácák, de nem tudták, mi lehet az, csak amikor a másik évben már a frontról hozták a zárdába a fagyott katonákat, akkor jöttek rá, mi a bajom. Fiúkkal nemhogy találkozni nem volt szabad, de még csak rájuk se nézhettünk, ha kivittek sétálni a városba. Eleinte nagyon sokat sírtam, mert a nővéremmel nem találkozhattam, lassan azonban megszoktam a rendet. Öt évig jártam oda, a gimnáziumot befejeztem, de a líceumban csupán néhány hónapot végeztem el, mert közbeszólt a háború.”

Menetelés Németországon át
A háború vége felé Párkány környéke szó szerint csatatérré változott: hol a németek, hol az oroszok szállták meg. Szabóék ezért is határoztak úgy 1945 márciusában, amikor az oroszok épp kivonultak, és a németek jöttek vissza, hogy nem maradnak itt. Egy ismerősük megígérte, hogy elviszi őket Egyházfára, ahol rokonaik éltek, de Győr mellett baleset érte őket, és a menekülők ott maradtak motyójukkal az árokban.
„Vissza nem térhettünk, Komáromban a hídról már lógtak a sztálingyertyák. Ott maradtunk hárman lányok: a nővérem, egy unokatestvérünk meg én. A Dunán csónakon vittek át a magyar katonák, elcsíptünk egy vonatot, és éjféltájban szálltunk le valahol Pozsony előtt egy faluban. Szerencsénkre épp ahhoz a járathoz hoztak ki Egyházfáról lovas kocsival egy katonatisztet; visszafelé felkéredzkedtünk rá, így érkeztünk meg az unokatestvérünk sógorához. Amikor őt elvezényelték a sereggel Németországba, mi is mentünk vele – két hónapig meneteltünk végig Németországon a katonákkal. Nemcsak mi voltunk civilek: sok katonát kísért a felesége vagy a gyerekei. Vonultunk az oroszok elől, naponta tíz kilométert is megtettünk. Enni akkor ettünk, ha a katonák szereztek, de előfordult, hogy napokig semmi sem került a szánkba. A tizenötödik születésnapomat étlen-szomjan ünnepeltem az árokparton, csak borral kínáltak, de az nem kellett. Két hónap múlva Stockerauban leállítottak, az összes katonát becsukták, mi, civilek pedig ott maradtunk. Az oroszok adtak egy kocsit két lóval, mi meg elindultunk – hárman lányok – Németországon át. Az állatoknak az árokparton téptünk füvet, éjszaka a szekér alatt aludtunk. Két hétig tartott az út. A vágsellyei vasútállomáson az oroszok bevagoníroztak egy Oroszországba tartó szerelvénybe, de Tornócon, amikor lassított a vonat, kiugráltunk. Ahogy ott ácsorogtunk az állomáson, az egyik vagonban észrevettem egy muzslai férfit. Szerencsére ez a vonat meg is állt, és felmászhattunk rá, így jöttünk haza.”

Az ebedi óvónő
A háború után Szabóék nagyon nehezen kezdték újra életüket. A tanítólakásban egyetlen bútoruk sem maradt, mert az oroszok mindent felaprítottak tüzelőnek, édesapjuk könyveiből vasvillával szedtek össze néhányat a szemétdombról. Olga néni 1950-től az ebedi óvodában dolgozott, ez volt az első és egyetlen munkahelye.
„A volt kocsma épületében nyitottuk meg az óvodát, térden állva mostam fel az olajos padlót, hogy a gyerekek ne legyenek piszkosak. Eleinte játékaink sem voltak, rongyból készítettem babákat, kukoricaszemeket rakosgattunk, mert csak a mese nem volt elég. Mindig tanítónő szerettem volna lenni, mint a szüleim, de a sors úgy hozta, hogy a komáromi óvónőképzőt is már csak asszonyfejjel végeztem el levelező tagozaton. Még oroszból is érettségiznem kellett, pedig egy szót sem tudtam. Mindent bemagoltam, így sikerült valahogy, de tanulás közben sokszor eszembe jutott édesapám orosztudása. Harminckilenc évig dolgoztam az ebedi óvodában, még nyugdíjasként is visszajártam helyettesíteni. Vannak olyan családok a faluban, ahol a nagymamát, az anyukát és az ő gyerekét is tanítottam. Szerettem a munkámat, úgy éreztem, megtaláltam a helyem, még ha sokat kellett is küzdenem. Hál’ istennek, szabadidőm ma sincs, úgy elfoglalom magam, hogy sosem unatkozom. A múltból is csak a szépre emlékezem Azt tartom, hogy a rossz elmúlt, kibírtam: kár volna vele a jelent is elrontani.”