Őfelsége csapodár énekese

Ez volt a kisebb meglepetés Martin Huba számára, hiszen édesanyja elismert operaénekesnő volt, bár erről Jiří Menzel nem tudott. A nagyobb: nyolcvanéves művészként kellett kamera elé állnia.

„Tudatosítanom kellett, hogy ez nem a távoli jövő – mondja nem kis beletörődéssel a hangjában –, de maradt némi boldogság is a tényben: örülök, hogy annyi vagyok, amennyi.”

Hogy mi a nagyobb kihívás számára? A nála fiatalabb vagy idősebb személy megformálása?

„Lelkileg igényesebb, ha fiatalabbnak kell látszanom a koromnál. Olyankor szemérmesebb vagyok. Nem is vágyom ilyen szerepre. Ha viszont idősebb embert kell megformálnom, vigyáznom kell, nehogy rájátsszak. Van ugyanis ilyen hajlam a színészben. Hangsúlyozni akarja a figura korát. Közben elég, ha csak a gondolkodásmódjával, a magatartásával jelzi. Ha túllő a célon, nevetségessé válik. De mégis azt mondom: legyen inkább idősebb a figura, mint én, ott kisebb a veszély, hogy elrajzolom.”

Jiří Menzel most készülő filmjében a pályája csúcsát rég megjárt operaénekes, akinek nemcsak fizikai, hanem lelkiereje is megcsappant már. Ám abban a pillanatban, ahogy színpadra lép, szinte megfiatalodik.

„Ennyi kell a színésznek is. A reflektorok fénye. Furcsamód azonnal visszatér az ereje. Fájhat, hasogathat a foga, de ha közönség elé kell lépnie, a legszörnyűbb fájdalmat sem érzi. Az adrenalin csodákra képes. Hosszú évekig tartó emigrációból tér haza Jakub Vágner, a filmbeli operaénekes, hogy eljátssza a Don Giovanniban a kormányzó szerepét. Jiří Menzel forgatókönyvében fáradt aggastyán a kormányzó, van egy csomó házasságon kívül született gyereke, ő maga is nagy donjuan volt fiatalkorában. Az operaszínpadok ünnepelt sztárjaként sikert sikerre halmozott, s most is fürdik a népszerűségben. Boldog, hogy csodálják a nézők. Jó szerep, finom poénokkal. A történetbeli rendező régi barátja az énekes, Amerikából jön haza, ahol rengeteget keresett, s bár a teljesítménye már nem olyan fényes, a neve még mindig jól cseng. Édesanyám révén nagyon közel áll hozzám az opera világa, tehát nem valami idegen terület számomra. Olyan családban nőttem fel, ahol örökké szólt a zene, az összes szopránáriát ismerem gyerekkorom óta. Most viszont, a film kedvéért, meg kellett tanulnom a kormányzó dalait. Bár Peter Mikulášt hallja majd énekelni a néző, a szájmozgását tökéletesen el kellett sajátítanom. Úgy éreztem magam, mintha egy mozgó vonatra kellett volna felugranom. Le a kalappal az operaénekesek előtt! Amíg az ember a saját bőrén nem tapasztalja, mit is kér tőle Mozart, addig nem tudja, milyen igényes munka ez. Hozzáteszem: az édesanyám a szomszéd szobában tanulta a szerepeit, tehát mindent hallottam, és még akkor sem tudatosítottam, hogy milyen nehéz hivatást választott.”

Jakub Vágnert a női nem ellen elkövetett bűnei ellenére rokonszenves figurának tartja Martin Huba.

„Még nyolcvanévesen is vonzó férfi, aki hatással van a fiatal opera-énekesnőkre. Sok megoldatlan kapcsolata volt az élete során, ami nem jellemző rám, de ami sokkal fontosabb: egykor megcsalt és félretett szerelmeiben nem hagyott kellemetlen érzést, nem ébresztett gyűlöletet, épp ellenkezőleg. Mindenki szép emléket őriz róla, minden régi szerelme büszke, hogy részese lehetett szerelmi életének. Flörtöl most is, ahogy bekerül a társulatba. Nem tudja, hogy a saját lányának udvarol. Ez külön pikantériát ad a történetnek.”

Precíz, éles szemű rendezőnek tartja Jiří Menzelt. Olyan alkotónak, aki azonnal észreveszi, melyik láncszemen kell igazítani. A forgatás előtt részletesen megbeszélték, milyennek gondolják a figurát.

„Szeretem, ha a rendezővel közösen hozunk létre valamit. Adja meg a keretet, a képet majd megrajzolom. Nem szeretem, ha csak olyan instrukciókat kapok, hogy jobbra át, balra át! Az kimerítő, és egy idő után unalmas. Jiří Menzel röviden és tömören el tudja mondani, mit vár a színésztől, és az mindig lényegre törő. Nála mindig megbízható kezekben van az ember. Nem állítom, hogy két munka után pontosan ismerem őt, vagy hogy már nem tud meglepni, annyira átlátok rajta, de remélem, ő is hasonlóképpen érez irántam. Szeretném, hinni, hogy még sokszor leszek képes meglepni őt, ha lehetőségem lesz rá. Igényes rendező. Ha nem érzi, hogy tökéletesen sikerült a jelenet, képes húszszor is felvenni. Ha bizonytalan, félrevonul gondolkozni, s addig senki sem látja, amíg nem jön rá a legjobb megoldásra. Nagyon gazdag a fantáziája. Ha rendezek, engem gyakran elsodor a próba remek hangulata. Ő is lelkes, ha jót lát, de a kontrollgombon akkor is rajta az ujja. Akkor mondja ki, hogy jó, amikor az valóban a lehető legjobb.”

Az Őfelsége pincéreként tizenkét nyelven tanult meg egy fontos szöveget. Még koreaiul is. Az volt a legnehezebb – mondja. Legfeljebb csal egy picit, ha valamit kifelejt – gondolta. De nem tehette meg. Jiří Menzel odarendelt egy koreai nőt a forgatásra, hogy hallgassa meg Martin Hubát, pontos-e, érthető-e a kiejtése. „Nem egészen” – felelte a nő, így csak azután indította el a kamerát, hogy fényesre csiszolták a szöveget.

„Sem a német, sem az angol, sem a francia, sem az orosz, sem a szerbhorvát, de még a magyar sem okozott gondot. A nagymamám ugyanis magyar volt. Otthon gyakran beszéltünk magyarul. Sem az ö, sem az ü hang nem jelent nehézséget. Ómama mindenre megtanított. Hálával is gondolok rá mindig. Igen, a Hrabal-filmben a főúr sziporkázó nyelvtudása volt a kihívás, itt, a Szoknyabolondokban az opera világa volt olyan varázsos. Ma nagyon kevesen hallgatnak operát. Nem érdekli annyira az embereket. Az én anyukámat a futball untatta. Nem értette, hát eltolta magától. Az operát is érteni kell, utána kell olvasni, csak akkor lesz érdekes. Meg kell ismerni, és el kell fogadni a műfaj szabályait, és már nem is megmosolyogtató. Nagyon könnyű nevetségessé tenni azt, ami távol áll tőlünk, aminek a megértéséhez műveltség kell. Mozartban, Pucciniban, Verdiben vagy Debussyben nem nehéz felfedezni a szépet, ezért is örülök, hogy Menzel úr új filmje kiáll a valódi értékek mellett. Ne öljük meg a tudatlanságunkkal azt, amit érthetetlenség címén elutasítunk. Ezt sugallja az alkotás.”

Operát Martin Huba is rendezett már. Pozsonyban is, Prágában is.

„Ma már tudom, túl igényes voltam az énekesek iránt. Én élveztem a munkát, nekik nem biztos, hogy ugyanannyi örömük volt benne, mint nekem, mert nagyon erős színészi játékra sarkalltam őket. Betanultam az egész partitúrát, szinte minden lépésüket megkomponáltam. A bemutató előtt tíz nappal aztán jött a dirigens, és onnantól fogva már csak nyöszöröghettem, nem engedték, hogy belebeszéljek. De jó volt, akkor is szerettem csinálni.”

Arra a kérdésemre, hogy lesz-e Martin Hubából Don Martino, mint Jiří Menzelből Don Giorgio, kacagva válaszol.

„Biztos, hogy nem. De boldog vagyok, hogy az Őfelsége pincére után újra együtt dolgozhatunk. Rokon lelkek vagyunk, ezt most már mindketten tudjuk. Remélem, a nézők is ezen a véleményen lesznek.”