Nézz mélyen a szemembe!

Egy történet a sok közül. Nyugtatom, békésen pihentetem tekintetemet a társaságon, baráti, bizalmas beszélgetés kerekedett ki egy találkozóból, amikor ellátogattam az egyik magyar alapiskola tanulói közé. Annyi kellett csupán, hogy lejöjjek a katedráról, befejezzem a hivatalos előadást. Arra vágytam, hogy kötetlenebbé, oldottabbá váljon a társalgásunk. Megtörtént a csoda, záporozni kezdtek a kérdések, érdeklődés és kíváncsiság csillant a tekintetekben. „Valóban felismerhető, ha valaki hazudik? Hogyan? Oldalra tekint, támpontokat keres? És aki egyenesen néz a szemünkbe, az mindig igazat mond?“. Ennél azonban sokkal bonyolultabb a válasz. A szerelmes keresi imádottja tekintetét, pupillái kitágulnak, ha választ kap az óhajtott csillogó szempártól. A barát tekintete mosolyog, őszintesége abban rejlik, hogy nem csak a szeme teszi. Nevetése kiterjed a szeme sarkára, az orrára, az ajkaira, még a fülére is, és érdeklődve felfelé szalad a szemöldöke. Ezért oly kedves és szeretnivaló a mosolygó ember szeme sarkában húzódó megannyi szarkaláb. Azok a közéleti személyiségek, akik megtanulták, hogy a nyitottság és a bizalom jele nem csak a felfelé tartott tenyér, nyitott testtartás, hanem a nyílt tekintet is, gyakran megfeledkeznek arról, hogy ha a folyamatos szemkontaktus során arcizmuk sem rándul, ellentétes érzések születnek a beszélgetőtársban. A szemkontaktus hosszú, már-már agresszív fenntartása ellenszenvessé és zavaróvá válhat. Nem teljesen őszinte az, aki bár a szemünkbe néz, amikor válaszol, közben megérinti az orrát, az ajkát, vagy alig észrevehetően megdörzsöli a szemét. Valamiért úgy dönt, hogy nem lesz teljesen őszinte. Lehet, hogy kíméletből teszi, ilyenkor éreztethetjük vele, hogy valami nincs rendben, valamiért nem bízunk a szavaiban. A beszélgetések során akkor járunk el helyesen, ha figyelembe vesszük a partner viselkedését, az ő igényét arra, milyen hosszú legyen a szemkontaktus. Beszélgetés közben időnként pihentethetjük tekintetünket az arcán, vagy figyelemmel kísérhetjük, ahogy a karjával, a mozdulataival hangsúlyt ad mondandójának. Egyik riportutamon szomszédi perpatvart próbáltunk elsimítani. A panaszos férfi elmondta, hogy a kerítése közelében vannak a szomszédasszony tujái, és árnyékot vetnek a palántáira, nem éri őket a nap, hiába dolgozott velük, kapálgatta, öntözgette őket. Azt javasoltam, hallgattassék meg a másik fél is, mert így helyes. Az idős asszony odajött a kerítéshez, szemlesütve magyarázta, hogy évek óta gondozza beteg hozzátartozóját, azért kerítette körbe tujákkal a kertjét, hogy nyugodtan, zavartalanul kint tartózkodhassanak az udvaron. A férfi azonban váltig állította, hogy a szomszéd csak az ő bosszantására ültette a tujákat, lám, most is kerüli a tekintetét: hazudik. Nagyon egyszerű sémából indult ki, nem gondolta végig, hogy az asszony a hangos és befolyásos szomszéd láttán, akivel már oly sokszor került konfliktusba, egyszerűen csak alázattal viselkedett. A szemkontaktus mellőzése, a szemlesütés ilyenkor másképp értelmezhető. „Nem akarok már vitatkozni, békét szeretnék, tudom, hogy te vagy az autoritás, a panaszod hangosabb, és a méltatlankodásod is. Az én gondjaim eltörpülnek minde mellett. Úgyis neked lesz igazad!”

Itt ebben a fejezetben némileg már érintjük azokat a konfliktushelyzeteket, melyek során nagyon nagy szerepe van annak, hogyan értelmezzük a másik testbeszédét, és mit vált ki belőlünk. Az asszony kérésére nem született meg a cikk. Ám a palántáknak sikerült sokkal jobb helyet találni egy magas ágyásban, és az édes paradicsom terméséből jutott a szomszédban lakó betegnek.   

Ne ítéljünk első látásra, első pillantásra. Adjunk elegendő időt, lehetőséget arra, hogy megismerjük egymást. Bródy János szövegéből kiderül, és Koncz Zsuzsa előadásában érdemes meghallgatni: „Ha szemed tükrét elém tartod, magam látom, nem az arcod, szemedben születtem újra én.”