New York–Szádalmás metró

Volt ráadásul egy nagyon határozott képem erről a metróról, mert MM (Molnár Miriam), aki a megfigyelései leírásának nagymestere, szövegeiben visszatér hozzá. És bár tökéletes leíró, megbízható dokumentátor, én valami miatt mégis sötét és riasztó helynek gondoltam a New York-i földalattit. Pedig ha most visszaidézem, amit e témában tőle olvastam, csupa derű, fény, művészet és szociológia. Ez az ő (MM) metrója. A Subway. És valóban. A metró ott óraműpontossággal működik. A jegyellenőrző kapuk is működnek. Nem torlódik semmi, senki (pedig nem kevesebben élnek ott, mint Pozsonyban, gondolkodtam el a minap egy áruház öt pénztárából az egy működő mellett kígyózó kilométeres sorban). Világos és meleg, nem sötét és huzatos. Állandóan jön, s ugyanígy megy is. Nem büdös. (Tán, mert tiszta.) Nincs szemét, s amitől a legjobban irtóztam, patkány sem jött szembe velem (MM szokott látni esténként a sínek közt suhanót). Maga a szerelvény is tiszta, a kocsikban se falfirka, se vandalizmus nyoma. Az adott vonal elektronikus táblán jelzi, hol vagyunk, mi felé tartunk, s melyik a következő állomás. New Yorkban nem lehet eltévedni. (Nem sokkal rá, persze, eltévedtünk.) Elég csak olvasni tudni, beszéltük meg BÉ-vel (Bolemant Évával), de még azt sem muszáj, mert ugyanazt be is mondják. (Valamit mégis kell tudni: vagy olvasni, vagy angolul.)

Az emberek nem türelmetlenek, nem lökdösődnek, nem előznek meg senkit. Ellenkezőleg, amit ott a földalatti jegysorompójánál tapasztaltam: fiatal, idős, fehér, fekete, rózsaszín, sárga egyként engedte udvariasan maga elé a mellette haladót. Merthogy minden zavartalan haladt. Így aztán nekem, aki annyira nem szeretek utazni, hogy nem nem szeret úgy senki, élmény volt a metrózás. Gyors, tiszta, pontos, és annyiba került a heti bérlet (egész hálózat és buszközlekedés), mint itthon napi két jegyem oda-vissza egy vonalon egy hét alatt. (Trolira, mely olykor nem jön; ha jön, olykor leakad a villája; olykor nem működik a jegykezelője, olyankor egyben az ember gyomra, hogy mi lesz, ha jön az élő ellenőr; olykor oly bűz van benne, hogy a fene egye a kezelt jegyet, gyalogol inkább az ember egyet.)

No, de Szádalmásra nem trolival mentem! Suhant alattunk az út, Editke úgy kikupálódott sofőri minőségben is a hat év alatt, hogy teljes nyugalommal bízom rá az életem. Hajnalban, éjjel, vakító napsütésben, ködben biztonsággal eléri velünk a célt. Nem mintha vele nem lehetne eltévedni (mint BÉ-vel New Yorkban), szinte mindig eltévedünk, de annak is haszna van. Vagy elkerülünk valami bajt, vagy felfedezünk valami érdekeset, útbaigazítást kérve újabb és újabb Vasárnap-olvasót... Most viszont, Szádalmásra, mint a New York-i metró, zavartalanul, egyből, óraműpontossággal érkeztünk, mintha csak sejtettük volna, milyen pontosan megszervezett program, milyen precizitás vár. Hozzá meg még nagy-nagy szeretet, az Úr igéje mellé Kardos Júlia foszlós házi kenyere, vendéglátóink szeme ragyogása, s az a gyönyörű táj az ősz színeivel, ahol mindez történt! És még angolul sem kellett tudni, csak a szív nyelvén.

Az anyánkén.