Nem felejtek

Még csak szerda, de már itt ülök az üres stíluslap előtt, bámulom a villogó kurzort, és nem jut eszembe semmi. Semmi arra érdemleges, amivel megtölthetném a szép fehér oldalt. Húsvét számomra a jövő, holnap lesz még csak zöldcsütörtök, de a négynapos szünet miatt a nyomda már most vár. Az ünnepről mindent elmondtunk az e heti számban (Önöknek múlt heti), mivel is szolgáljak most az ünnep utánra az ünnep előtti szerkesztőségből. Nézem a kurzort (az az a kis villogó pálcika [tollhegy], mely jelzi az újonnan megnyitott dokumentumon [papír] az írásjel helyét), mikor belép a nyelvi szerkesztőnk, Szórád Gyuri, és leteszi asztalomra a mai postát. Megkönnyebbülök, nyertem egy kis időt, elolvasom, ki mit ír, hová hívnak (küldenek?), túlcsorduló szívvel kirakom a húsvéti képeslapokat (mennyi szeretet, mennyi figyelem érkezik felénk Olvasóinktól, köszönjük!), mígnem az utolsó egy nevemre s a saját kezembe címzett levél. Kíváncsian bontom fel a kopertát, vajon mit rejt: meghívót, behívót (idézést) vagy feljelentést (lejelentést)? Földbe gyökerezik a lábam, holott ülök még mindig a gép előtt, nyelni-köpni nem tudok (bocsánat, ha a köpés csúnya szó, de így volt). A vastaggal szedett sorok ütik meg a szemem: Alzheimer Központ és Egészségügyi Utógondozó Szolgálat. Atyaég, ennyire látszik rajtam a leépülés? És akkor lép be Laci, a Szabó G., feltűnik neki zavarom, mutatom a kártyát, Lacikám, ez már a vég?, mire nagyot kacagva visszaadja: Anya, hát téged meghívtak egy rangos intézményátadásra! Hu, akkor nem idézés. Hát, nem, folytatja ő, de beleszőheted szépen a vezércikkedbe. Még hogy te felejtenél, ajjaj, jó is volna… És azzal már viharzik is ki, mint aki sejti, bizony, jön a felsorolás. Mert ténleg. Szegény kollégák elég gyakran behúzott nyakkal a szőnyeg alatt ejtőernyőzve közelítik meg irodámat, remélve, nem jut eszembe valamelyik régi melléfogásuk, mulasztásuk, egy újabb végre nem hajtott feladat. Ha jó a kedvem, akár hat évre visszamenően is felhánytorgatok: bezzeg a Presser-anyag milyen csúnyán lett betördelve; bezzeg a Vasárnap-kötényt nem akartad magadra ölteni; bezzeg amikor annyira szerettem volna (ezt vagy azt), azt mondtad, nem lehet, most meg már lehet?... Meg is nyugodtam. Én nem felejtek. (Azt azért itt gyorsan meg kell jegyeznem, mielőtt rám küldik a gyámügyet vagy a jogvédőket, hogy: de nem is haragszom! Nem vagyok megtorló sem.) Ez a csúnya tulajdonságom, az emlékezés, még kislány koromból eredhet, mert eszembe jutott, mennyit csóválta fejét anyám (ejnye, Györgyikém), mikor még saját halottam nem volt a temetőben, s mindenszentek napján, ha a síremléken azt láttam, NEM FELEJTÜNK, én felrikkantottam, hogy jaj, ez olyan, mint egy fenyegetés. Aztán sajnos, elég korán megtapasztaltam, hogy bizony NEM, sőt azt is fel kellett ismernem, hogy csak a szépre emlékezünk. Itt tartottam a gondolataimban, amikor még mindig üres volt előttem az oldal, s hirtelen megvilágosodtam: azt a fűzfán fütyülő rézangyalát (ej toho na vŕbe pískajúceho medeného anjela, ahogy Patus kolléga fordította, mert költő, egyetemista éveinkben szlovákra!), hiszen én ígértem eget-földet Olvasóinknak! Vajon mit gondolnak, akik várják, hogy elfelejtettem? Nem. Mostantól indul a könnyed tavaszi olvasmány, A csallóközi életképek folytatásokban, emberközeli, családbarát, érdemes lesz követni. És érkeznek ám az Önök nagyszerű javaslatai, alleluja, telefonszámmal, címmel, ahogyan kell, a jó orvosokra, kollégáim szét is lettek eresztve, hamarosan olvashatják, megtudhatják, kik azok a gyógyítók, akik Önök szerint csak a hálánkat és tiszteletünket érdemlik. Sőt készülnek a sportolók is, az olimpiához időzítve. És végül megint csak túlléptem a megszabott terjedelmet.
Mert nem felejtek.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

---------------------------

Ötvenegy októberének végén, egy VASÁRNAP kora reggelén doktor Simesz megérkezett Szudakból, hozott magával egy fél liter jóféle szeszt
Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei