Néhány legszebb nyaram

Ahogy a legszebb verset, a legjobb könyvet, a legkedvesebb filmet, zenét sem tudjuk egyértelműen, úgy a legszebb nyarat sem. Pedig nekem igenis sok legszebb volt, a gyerekkoré valamennyi, mégis úgy látszik, hogy nem lehetek egészen normális, mert én bizony, a mindig félős, anyuka szoknyája mellett futó, én bizony a néhány legszebb nyaramat hányszor simán átbőgtem, átszorongtam, átügyetlenkedtem. Pedig azokat még nem árnyékolta be a terrorfenyegetettség, a rettegés. Gondtalanok, tündériek voltak azok. Nem vagyok egy kirándulós fajta, nem is mondhatom, hogy sok helyen megfordultam, de bárhol jártam is, szívet, lelket gyötrő honvágy marcangolt már másnap, gyerekkori forró nyaraim legcsodásabb helyein is. Haza akartam menni a pionírtáborból is azonnal, hiába volt ott velem a húgom, csak vágyakoztam, tébláboltam, sírtam titokban, s a gyereksereg fele rajtam nevetett, a másik fele meg vigasztalt, pedig én voltam a legjobb versmondásból meg szófogadásból is. És pedig milyen jó volt amúgy. Málészájú leányka voltam, na. Akkor is, amikor több éven át a Balaton mellett nyaraltunk, rokonaink éltek ott, egészen közel a szépséges tóhoz, s ők bizony óhajunkat, sóhajunkat árgus szemekkel lesték, teljesítették is. Hiába ment a sláger, hogy nekem a Balaton a Riviéra..., hiába, hogy ott ültem először sétahajón, ott láttam először igazi cirkuszban Karcsi bohócot, ott kacsintgatott felém a szomszéd Karesz, aki a falu teheneit hajtotta reggelenként a legelőre, ott kaptam az első labdámat, én, a mamlasz azért zokogtam egy zord, égszakadásos estén, hogy ugye, az anyukámékra otthon nem esik... Pedig olyan csodaszép, olyan varázslatos volt amúgy.

Legjobban ezért otthon szerettem, bár naponta futottunk a Tera néni bakkecskéje meg az amúgy imádott játszóhely, a kálvária elképzelt szellemei, szörnyei elől, ha jól megijesztettük egymást a szomszéd gyerekekkel. Amikor meg végre megtanultam biciklizni, már egész nagyocska lehettem, mert a kis taknyosok is rajtam viháncoltak, mikor hosszas gyakorlás után úgy elvágódtam, hogy csak na. A jobb térdemen a varrat maradványa azóta is őrzi ennek csúfos emlékét. De szép nyarak voltak! Észre se vettük, ha vörösre perzselt a nap, ha egész nap nem ettünk semmit, mert szétvertük a barackmagot, s majszolgattuk finom belét.

Még benne jártunk az iskolaévben, amikor reggelente hajtottuk a libákat a vízre, falunk a Kis-Duna ága mellett csodás élményeket ontott, fürödtünk is eleget, de rám teljesen jellemzően úszni mégsem tanultam meg. Még felnőttként is jókat mulatnak ismerőseim, hogy víz mellett nőttem fel, mégis félek a víztől. Szóval, tereltük a libákat a két gúnárral, az egyik csípett, mart, goromba volt még velünk is néha, trappoltak a gágogók gyorsan, hogy beérjünk még csengetésre, meg sem állhattak a hatalmas szederfa alatt, hiába ácsingóztak, de mire vége lett a tanításnak, kifürödve, frissen ott vártak minket a fa alatt részegre szedrészkedve magukat, hajthattuk haza a sok megveszekedett libát a két gúnárral, s a csípős egészen megvadult, végül úgy megkergetett bennünket, hogy előbb értünk haza, mint a libagyerekek. Ha meg nem küldte velünk anyánk a szárnyasokat, akkor a traktorokról lepotyogó cukorrépát gyűjtöttük az árokból, napi verseny volt köztünk a húgommal, ki mennyit talál. S ha már ludak sem, répa sem, ha már hintázás sem, akkor az aratás utáni tarlón maradt kalász gyűjtése. Ki mekkora zsákkal bír összeszedni, mekkora dicsőség volt, pedig semmi külön jutalom nem járt érte, esetleg hétvégenként a szomszéd falu felől közeledő biciklis fagyistól egy kis gombóc anyánk ajándékaként. Mesebeli, csodás nyarak, legszebb nyaraim...

„A kulcs sürgős esetben az állomásfőnöknél.” VASÁRNAP ez a helyiség is üzemelt, kulccsal.

Inkey Alice: Alsógödi Amarcord