Negyedszázados románc szex nélkül

Szerelmük, bár tele volt szenvedéllyel, nem lépett túl a szavakon, az intimitás ilyen fokára tudtak eljutni anélkül, hogy szeretőkké váltak volna. Ezt a benyomást megerősítik azok a levelek és táviratok, amelyeket az író 1949 és 1961 között írt „Legkedvesebb friccének”. Dietrich csak Papaként emlegette az írót.

Dietrich és Hemingway egy New Yorkba tartó luxus-óceánjáró fedélzetén találkozott 1934-ben. A színésznő épp Amerikába utazott vissza, miután meglátogatta a náci Németországban élő rokonait, az író pedig afrikai szafariról tartott hazafelé. A babonás Dietrich vacsorához akart leülni, amikor észrevette, hogy övé a 13-as számú szék. Hemingway készségesen közbelépett, így máris a 14-es jutott Marlennek.

„Azt hiszem, ideje, hogy megmondjam Neked: állandóan Rád gondolok. Többször elolvasom leveleidet, és kiválasztott emberekkel beszélgetek Rólad” – írta a színésznőnek rövidesen Hemingway. Az egymásnak írt sorokból az is kiderül, hogy csodálták egymást. Dietrichet elbűvölte Hemingway vibráló egyénisége, és az író úgy tekintett a színésznőre, mint kora legerősebb egyéniségű asszonyára. „Csókollak, hevesen” – fejezte be néhány levelét Hemingway, majd a végén azt írta: „Beléd szeretek, ez nem jó. „Nem szerethetnélek jobban”, vagy „örökké és még tovább is szeretni foglak” – biztosította válaszaiban Marlene.

A nagy szerelem ellenére testi kapcsolat mégsem volt kettejük között. Pedig Dietrich kicsapongó életmódjáról volt ismert. Viszonya volt számos ismert személyiséggel, biszexuális lévén, J. F. Kennedytől kezdve Sinatrán, Remarque-on át Garbóig és Piafig. Az író mégis ezt írta: „1934-ben szerettünk egymásba, de soha nem feküdtünk le egymással. Hihetetlen, de így van...” Vajon miért? Hiszen Hemingway is nagy nőcsábász hírében állt. Vallomása szerint „a szinkronizálatlan szenvedély” miatt nem történt semmi közöttük. „Ha én nem voltam szerelmes senkibe – magyarázta –, akkor Fricc keveredett épp valamilyen romantikus kalandba, ha meg Dietrich úszott a felszínen csodálatosan csábító szemeivel, akkor én merültem épp alá.” Az író egy másik leveléből úgy tűnik, Dietrich döntött így: „Marlene, jól tudod, hogy szeretlek. De Te hoztad ezt a döntést, nem én”. Mert a színésznő szerint „a beteljesületlen vágyakozás hosszabb életű”.

A levelekben, de személyes találkozásaik alkalmával is kiöntötték egymásnak a szívüket. Például a párizsi Ritz Szállóban, Hemingway a kádban fekve borotválkozott, míg Dietrich a kád szélén ülve mesélt neki hódításairól. Hemingway akkor negyedszer volt házas (a levelezés idején mindketten házasok voltak, Marlene férje Rudolf Siebe filmrendező-asszisztens volt), s a felesége, Mary Welsh, akit 1946-ban vett el, állítólag nem volt féltékeny a színésznőre, aki egy alkalommal a Ritz egyik duplaágyát vette meg ajándékul a párnak.

Furcsa, hogy míg a feleség állítólag nem volt féltékeny, az íróból és a színésznőből a plátói kapcsolat ellenére kitört a féltékenység, ha veszélyeztetve látták kapcsolatukat. Például akkor, amikor Dietrich megtudta, hogy Hemingway Ingrid Bergmannal flörtöl. „Légy dühös, amiért csak akarsz, de ne felejts el. Kislány, Te vagy az egyetlen a világon, és soha nem lesz más, és nagyon egyedül érzem magam ezen a világon, amikor haragszol rám” – ez volt Hemingway válasza. 1952-ben pedig így vallott Dietrichről: „Ha nem volna semmije a hangján kívül, ezzel is képes volna összetörni a szíved. De van még egy gyönyörű teste és arcának időtlen szépsége. Nem érdekes, hogyan töri össze a szíved, ha ő maga melletted van, hogy meggyógyítsa.”