Négy férfi egy eset

Mivel a hétköznapok Véghéknél elég mozgalmasan telnek, látogatásom időpontját péntek délutánra beszéljük meg. Pár perccel korábban érek pozsonypüspöki házuk elé. A feleség, Orsolya azzal tessékel szívélyesen befelé, hogy a családfőre még kicsit várni kell, nem ért haza a munkából. József egy szoftvergyártó cég ügyvezető igazgatójaként többnyire nehezen tud elszabadulni az irodából. Mire azonban a két nagyobb csemetével összeismerkedem – András egy kétméteres plüss-sárkánnyal a nyakában fogad a nappaliban, mellette pedig Ádám köszönt tisztelettudóan –, és anyukájukkal helyet foglalunk a kényelmes kanapén, a fiatal apa is betoppan. Ahhoz, hogy teljes legyen a família, már csak a legkisebb hiányzik. De addig is, míg Robcsi felébred, a házaspárt nevelésről, szülői teendőikről és hivatásukról kérdezem.
„Én mindig nagy családot akartam, három gyereket, talán mert annak idején kilenc évig vártam, hogy nekem is legyen testvérem – kezdi Orsolya. – Huszonnégy voltam, amikor egy esztendőre az esküvőnk után világra jött András. Sok ismerőst kérdezgettem, hogy szerintük mennyi az ideális korkülönbség, amikor a kicsik még igazán testvérként tudnak együtt játszani. Arra jutottunk, hogy négy év a határ. Ádám pont ennyivel fiatalabb Andrásnál, Robcsi pedig két és fél évvel utána született. Amennyire aggodalmaskodtunk kezdő anyaként/apaként, annyival felszabadultabban kezeljük a harmadikat. Az első szülői értekezleten az óvodában még viccesen éreztem magam, mert az számomra valami misztikus dolognak számított, de a hasonló helyzetek felnőtté tettek. Ahogy egymás után érkeztek a gyerekek, menet közben belejöttem az új szerepbe. A házépítés is hasznos tapasztalat volt. Évekig terveztük, hogyan vigyük véghez elképzeléseinket. Józsival megtanultuk leküzdeni a problémákat. A mindennapjaink persze nem könnyűek, főleg amióta András iskolába jár, Ádámot pedig oviba hordjuk, de a nagyikra mindig számíthatunk, rengeteget segítenek.”
József megjegyzi: gyermekkorában úgy gondolta, hogy huszonkét évesen szeretne apa lenni, és feleségéhez hasonlóan szintén három csemetére vágyott. „Nem unatkozunk. Noha két gyerekkel érezhetően egyszerűbb volt, Robcsi egy lapáttal rátett a tennivalókra és kötelességekre, mégis annyira örülünk neki is! Bizonyos szempontból ő is majdnem magától nő, annyi mindent elles, és igyekszik bevágódni a nagyoknál. Szerintem előny, hogy korán kezdtük a családalapítást meg a karrierépítést. Baráti körünkben jó ideig mi voltunk az első pár, amely gyereket vállalt. Számos kortársam csak később kezdett a családalapításon, lakásvásárláson gondolkodni. Olyan jó, hogy mi már biztos egzisztenciát teremtettünk magunknak: van saját házunk, és eddig teljesült, amit megálmodtunk. Néha csak leülünk, és gyönyörködünk a fiúkban. Annyira büszke vagyok rájuk! Olykor ugyan püfölik egymást, többnyire azonban megértő testvérek. Mindháromnál az egy-két éves kort élveztem a legjobban – ekkor már értelmes a baba, lehet vele játszani.”

Testvéri harcok
Orsolya gazdasági vezetőként dolgozik, de a lélektannal foglalkozó szakkönyveket is lelkesen bújja. A munkájában alkalmazott kommunikációs és pszichológiai módszereknek otthon is nagy hasznát veszi.
„Az elmúlt években számos továbbképzésen vettem részt, és érdekes, hogy az ezeken elsajátított vállalatvezetési technikák, szabályok általános érvényűek, a magánéletben is alkalmazhatók. Józsival néha nevetünk magunkon, mert otthon bevetettük már a célkitűzéses irányítást is, méghozzá úgy, hogy a legnagyobb fiunk már saját maga határozza meg, mit szeretne elérni, és azt miképp, Ádámnál pedig ily módon értük el, hogy leszokjon az ujjszopásról. Andrással, mikor nagyobbacska lett, semmilyen gondunk nem volt, Ádámban viszont rengeteg az energia, rá nem hatottak ugyanazok a módszerek, teljesen más hozzáállást kíván. Mindenfélét – például pontozásos rendszert is – kitaláltunk, van jutalmazás meg szidás, de arra jutottunk, hogy még a lázadozó is meg akar felelni a szüleinek. Ádám is ilyen: harcol a szeretetért, egy visszajelzésért, dicséretért. Ő nagyon nehezen viselte a kistestvér érkezését. Sokszor nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy mindhárman egyforma figyelmet kapjanak. Vigyázni kell, hogy egyik se kerüljön háttérbe. A kicsik jobban tudják, miként kell ezt a felnőttektől kivívniuk, hiszen már babakoruktól megtanulták. Az elsőnek nem kellett versenyeznie, hogy őt szórakoztassák. Rá több terhet is hajlamosak vagyunk tenni.” „Orsi vezetett rá, hogy mindkét szülőnek egyformán kell fellépnie – veszi át a szót József. – A gyerek megpróbálja manipulálni az anyát vagy az apát, kihasználni valamelyikük engedékenységét. Mi gimnazista korunk óta ismerjük egymást, kilenc éve vagyunk házasok, így összecsiszolódott pár vagyunk; az esetek kilencvenöt százalékában ugyanaz a véleményünk.”

Kire ütöttek?
A harmadikos András vidáman ül köztünk (örül, mert aznap elmaradt az úszás), olykor pajkosan, máskor komolyan bele-beleszól a beszélgetésünkbe. Faggatásomra, hogy egy picit se szigorúbb-e a mamája, mint az apukája, vagy fordítva, rövid, de annál határozottabb választ ad: egyformák. Közben az ötéves Ádám sem hazudtolja meg magát: hol megjelenik – s lelkesen mutatja meg kedvenc játékait, legszebb rajzait –, hol meg elviharzik, hogy aztán újabbakkal lephessen meg, majd az életrevaló, virgonc csöppség egyszer csak odabújik anyukájához, és súgva kéri, hogy meséljen nekem arról is, milyen volt csecsemőkorában.
„Ádám az én természetem – vallja be József –, és mondják, külsőleg is engem formáz. Csökönyös, keményfejű, örökmozgó, egyik végletből képes a másikba esni. Jellemében viszont nem látok nagyon negatív tulajdonságokat. Örülök, hogy létezik valaki, aki hasonlít rám. András inkább Orsira ütött. A nagyobbnak a szorgalma tetszik. Roppant értelmes, logikus gondolkodású fiú, hamar megtanult olvasni, és könnyen veszi az akadályokat. Ehhez szerintem az is hozzájárul, hogy az iskolában kis létszámú osztályok vannak, így a tanító néni, aki mellesleg engem is okított kisiskolás koromban, mindenkivel az egyéniségéhez és képességeihez mérten foglalkozik. Otthon sem kell mellette ülni, nem igényli, hogy kikérdezzék tőle a leckét. Annak idején én is így voltam vele.”
Orsolya is helyesel, András esetében inkább a sportolásra, a mozgáskoordináció, ügyesség fejlesztésére fordítanak több energiát. „Érdekes, amikor a szülő a saját félelmeit látja viszont gyerekében – közli. – Ez egyrészt ijesztő, mert szeretné, ha fia nem tartana a víztől, vagány lenne, másrészt azonban jobban megérti, segíteni tudja félelemérzete leküzdésében. Sok erőfeszítésünkbe került, hogy András megtanuljon úszni. Pár hónapja meg két osztálytársának a hatására teniszezni kezdett.”
Végre felébred Robcsi, s még kissé álmosan apukája ölébe kéredzkedik. Egy ideig szégyenlősen méricskél, majd hamarosan eltörik a mécses: a fenti szobában felejtette a papucsát. Amikor azonban András elkápráztat játék beszélő papagájának tudományával, már ő is jókat kacarász, és plüss pandamacijával is összebarátkoztat. A legkisebb Végh legény hét hónapja múlt kétéves. Bátyjaitól gyorsan tanul, semmiben sem akar lemaradni mögöttük.

A szakmában is helytállni
„Hétfőtől csütörtökig részmunkaidőben dolgozom, a pénteket csak Robcsival töltöm – folytatja Orsolya. – Egy csodás dadus vigyáz rá, míg haza nem érek. Reggel én készítem, és Józsi viszi a gyerekeket, délután a nagyi veszi ki Andrást a suliból. Nála tanul, és hat-hét körül kíséri haza. Hétvégére általában semmit nem tervezünk, hogy utolérjük magunkat, és együtt legyünk. Szerencsére a kollégáim támogatását is érzem. Nem az számít, mennyi időt töltök bent, értékelik, ha nagy drámák és túlórák nélkül el tudom végezni a feladataimat. Ahhoz, hogy mindent győzzek, persze komolyan be kell osztanom az időmet, de nem vagyok nyomás alatt. Ha szolgálati útra megyek, Józsi gond nélkül ellátja a kicsiket. A fiúk imádják, amikor apával másmilyen ételeket ehetnek. Józsi egyébként nap mint nap komoly kihívásokkal szembesül, hét-nyolcnál hamarabb nem végez, és gyakran kell külföldre utaznia. Őt sokszor otthon is emésztik a munkahelyi gondok, ezért az estéink nemegyszer értekezletszerűek: megvitatjuk a problémákat.”
József a pozsonyi Műszaki Egyetem elektrotechnikai karán végzett. Harminchárom évesen jelenleg egy szlovákiai és egy ausztriai szoftvergyártó cég ügyvezető-technikai igazgatója. „Nyolc éve dolgoztam a szakmában, amikor átvettem e posztot. Nem könnyű vezető beosztásban helytállni, a mi iparágunkban különösen nagy a verseny, és az óriási multinacionális vállalatok mellett nekünk, kisebbeknek meg kell találnunk a piacon a helyet, ahol versenyképesek tudunk lenni. Annak idején ketten kezdtünk egy új termék ötletének megvalósításába, pár éve már háromszáz kliensünk volt, ma kétezer-kétszáz. Először az osztrák tulajdonosoknak kellett bizonyítani – az eredetileg osztrák és német székhelyű cég fokozatosan Szlovákiában építette ki az új termék ügyfélszolgálatát és szoftverfejlesztési központját, majd nemrég egy amerikai beruházó figyelt fel ránk. Ma ő áll mögöttünk, és ennek köszönhetően egészen mások a határaink: lényegében világcég lettünk, erősebbek vagyunk. Ez annyi év után jelentős változás számunkra. Bármit hoz is a jövő, büszkék lehetünk arra, amit eddig elértünk, akárcsak arra, hogy a mostanra nagyjából harmincfősre bővült pozsonyi csapatunkban a kollégáknak több mint a fele magyar. A nemzetiségemet sohasem éreztem hátránynak, sőt inkább előnynek. Kisebbségiként megvan bennünk a szívósság és az alkalmazkodóképesség, a többnyelvű és -kultúrájú közép-európait hajtja a bizonyítási vágy, minduntalan ki kell harcolnia a nyugati partner bizalmát.”
Végszóként feleségére pillantva hozzáteszi, hogy roppant ösztönző erő, fontos háttér számára a család, hiszen attól is sikeres, hogy van hova hazamennie, kivel feltöltődnie. Orsi bájosan viszonozza bókját: ha elfogy a türelme, és megelégeli helyükre tenni a gyerekek állandóan szanaszét hagyott játékait, férje rendet rak helyette. Nagy feladat három fiú nevelése. Fontos, hogy a mindennapokban ki tudják egészíteni egymást.