Ne hagyjuk!

Hogy az érintett falvakból hová és hogyan fognak iskolába járni a gyerekek, az a jelek szerint egyáltalán nem érdekli az illetékeseket.

Ami nyáron még csak veszélynek tűnt, mára tragikus valósággá vált – az eredeti halállistán szereplő tizenhárom magyar kisiskola helyett most csaknem hetven, az összes iskolánk negyede került végveszélybe, Ennyi nem tud majd megfelelni a törvény által előírt feltételnek, mely szerint az első osztályban legalább 11, a 2–4. évfolyamokban pedig 13 tanuló a minimum. Az alsó tagozaton 2015 szeptemberétől csak két évfolyamot lehet összevonni, ezekben is legalább 12 tanuló a követelmény. A peremvidéken mindenhol a magyar iskolák végét jelenti ez az intézkedés, hiszen sok településen csak 5-6 gyermekkel, három-négy összevont évfolyammal működik a kisiskola. Rajtuk az a minisztériumi kedvezmény sem segít, amely azokon a településeken, ahol van szlovák iskola, lehetővé teszi, hogy a kisebbségi tanintézményekben osztályonként kettővel csökkentsék a minimális létszámot. Mert hiába, hogy szinte mindegyik magyar kisiskola közös igazgatású, ha kilenc magyar elsősről már rég álmodni sem mer.

A felső tagozatokra ugyanígy a teljes megsemmisülés vár, mert az osztályonként előírt 15 gyermek sok vidéken elérhetetlen, még úgy is, hogy 3-4 falu gyermeke jár az iskolába. Van ugyan még egy enyhítő körülménynek látszó kitétel a törvényben – abban a faluban, ahonnan több mint 6 km távolságba kellene utazniuk a gyerekeknek, a minimális alatti diáklétszámmal is maradhat az iskola –, de ebben is érződik a sanda szándék. Nyilván számítottak arra, hogy a szülők nagy része inkább a helyi szlovák iskolába íratja gyermekét, mint hogy akár egy kilométernyit is utaztassa – főleg, hogy a buszjáratokat is egyre ritkítják. Arról meg nem esik szó a törvényben, hogy iskolabuszokat is biztosítana az állam.

A törvény a szlovák kisiskolákat is sújtja, de nem is ilyen nagy mértékben, mert a szétszórt árvai és kiszucai településeken nem akad 6 kilométernyi távolságban másik iskola, vagyis akármilyen kevés gyerekkel, de megmaradnak. Ahol meg nem, ott úgyis csak az egyik szlovák tanintézményt felcserélik a másikkal – a családok számára legfeljebb kényelmetlen lesz a helyinek a bezárása, de nem végzetes. A falvak pedig iskola nélkül fokozatosan leépülnek, de ez úgy látszik, nem szempont a szociálisan érzékeny kormány számára.

Az átgondolatlan és többet ártó, mint használó takarékoskodási kényszer mellett a magyarellenesség volt az új közoktatási törvény legfőbb motivációja. Már a hat kilométeres távolság sem véletlen – mindenki tudja, hogy a déli régió sűrűbben lakott, mint az északi. Azzal pedig, hogy még az önkormányzat sem tarthatja fenn a kisiskolát, ha azt nem látogatja elegendő tanuló, az utolsó szalmaszálat is elvette tőlünk. Nyár óta ebbe kapaszkodtunk; a Čaplovič és siserahada által kiszemelt kisiskolák a helyi önkormányzatok segítségével vészelik át ezt a tanévet, és talán még a következőt is, de aztán nincs tovább. Egyetlen megoldás lenne csak: a még erősebb közfelháborodás. A honi magyar közéletben az utóbbi három év legpozitívabb történése, hogy az iskolákért összefogott a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala, az MKP, a Híd, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége. Az is dicséretes, hogy a múlt heti tüntetésen voltak szlovák politikusok, pedagógusok, szülők is, de a törvény súlyát és tragikus következményeit tekintve ennyi túl kevés. A szlovák települések polgármestereivel, iskolaigazgatóival való, nyáron ígért nagy összefogás valahogy elmaradt, mert vagy ők tudják, hogy az egész úgyis nekünk fog jobban fájni, vagy mi nem tudunk úgy beszélni velünk, hogy megértsék: most aztán tényleg közösek az érdekeink. Ha semmi más nem, az iskolák leépítése végre arra késztethetné az apatikus szlovákiai választópolgárokat, hogy tömegesen az utcára vonuljanak, és kikérjék maguknak ezt az arroganciát. Sajnos, mintha hiányozna belőlünk a polgári öntudat: elfelejtettük Michal Kováč elrablását, Remiáš meggyilkolását, tétlenül nézzük, hogyan hal hamvába a Gorilla-ügy, legfeljebb otthon dohogunk a Trnka- és Harabin-félék gátlástalansága felett, csak legyintünk, ha az egészségügy botrányos kiszipolyozásáról hallunk, unjuk Malina Hedviget, és hazai folklórnak tekintjük a korrupciót. Ilyen közegben a hatalom valóban azt tesz, amit akar, mi pedig csodálkozhatunk, miért is jutottunk ide. Mert hagytuk.