Napi hány ölelés?

Tetszünk az illetőnek, ha felénk fordul, enyhén szétterpesztett lábakkal áll, megérinti a derekunkat, mélyen a szemünkbe tekint. Igen, aztán gyorsan fel is ébredhetünk. Mert a legtöbb lánynak, nőnek erről viszolyogva csak annyi juthat az eszébe, vajon hányszor vethette be az illető ezeket a mozdulatokat, és fájdalmasan veszi tudomásul, milyen sok nőtársa láthatta már ezt a színjátékot. Hasonló a forgatókönyv a férfiaknak szánt százpontosokkal, amikor a kiszemelt, becserkészni való hölgy játszik a hajával, erőteljesebb rúzst használ, az illendőbbnél hosszasabban pihenteti tekintetét a másikon, ülés közben a cipője hegyével meg-megérinti a másiknak a lábát. Mielőtt elkezdenénk magunkat olyan irreálisan érezni – mindezt egybevetve saját tapasztalatainkkal –, mint egy szappanoperában, térjünk vissza a földre. Ne várjuk el ezeket a sematikus jelzéseket, és ne kezdjük el számolni, hogy napi hány ölelést adtunk és kaptunk. Ha úgy érezzük, tegyük meg! Az ilyenfajta érintés ugyanis lehet egyfajta státusszimbólum is. Előfordulhat, hogy magasabb pozícióban lévő vagy domináns személyek érzik úgy, joguk van belépni a személyes zónánkba egy ölelésre, derékátfogásra, vagy a vállunk érintésével húznak közelebb. Nem mindig kellemes az ilyen, újságíróként fogadásokon, pohárköszöntőt követően tapasztaltam meg hasonlót. Úgy éreztem, hogy én ezt nem kérem, hogy nem vagyunk olyan közeli, bizalmi kapcsolatban, hogy jólessék. Az őszinte érintés, ölelés energiát ad, feltölt. Ha okosan és jól használjuk, az adott pillanatnak megfelelően, létrejöhet köztünk a harmónia. A kislányomat ölelve sokszor érzem, vagy amikor a fiam többhetes távollét után felbukkan, igen, már váratott magára egy nagy ölelés! Baráti, kollegiális vagy munkakapcsolatban azonban nem árt ügyelni arra, hogy ne érintsük meg túl korán a másikat. A kézfogáson már túl vagyunk, azt már megtanultuk egy korábbi fejezetben. Bátran használhatjuk a hát, a karok vagy vállak finom érintését, ha úgy érezzük, nyomatékot ad a beszélgetésnek, valamire nyomatékosabban szeretnénk felhívni a másiknak a figyelmét. Senkiben sem szeretnék kétségeket hagyni afelől, mikor érdemes a kézfogáson túl megérinteni, megölelni valakit. Talán a legjobb útmutatás, hogy minél hosszabb ideig, minél bizalmasabban ismerünk valakit, annál merészebben fejezhetjük ki mozdulatainkkal a rokonszenvünket. De csak akkor, ha úgy látjuk, neki is jólesik. Ha kifordul az ölelésből, elhúzza a karját, a vállát, inkább „vonuljunk vissza”.

Idekívánkozik az ápoltság, az öltözködés említése. Ugye előfordult már olyan, hogy az illető kedves volt, a társasága kellemes, de egy alkalommal, majd másodszor is megtörtént, hogy nem volt kellemes az illata, hogy áporodott volt a ruhája, és bizony legközelebb ösztönösen megtartottuk a tisztes többlépésnyi távolságot vele szemben? Ezek az élmények belénk vésődnek. Utazásaim során nemegyszer nevettek rajtam a kollégák a több váltás láttán, hogy az autómban kiállításmegnyitóra, fogadásra, óvodalátogatásra, de árvízi szemlére is akadt ruha. Nem beszélve arról, hogy a nap végére ott lapult a futócipő és az edzőruha, ha erre alkalmas ösvényt találtam. Érdemes átgondolni, hogy az adott közegnek, eseménynek megfelelő öltözéket válasszuk. Ezzel is üzenünk, már az érkezésünk pillanatában. Egyszer egy körömcipőben és koktélruhában az Ipoly partján homokzsákokon egyensúlyozó kolleginának segítettem talpra állni. Akkor már néhány férfi fotóssal együtt segítettünk adogatni az újabb zsákokat a gáton, nyakig sárosan, magunk is munkaruhába bújva. Az állatmenhelyen hasonló volt a helyzet, vacsoraidő, osztani kellett a tálakat. Megtapasztaltam, hogy a színesfém-hulladékgyűjtő udvarán odajönnek hozzám a guberálásból élők. Parolázunk, nevetünk azon, hogy a rozsda nyoma ott marad a tenyéren, lazán beletörölhető a nadrágba. Adományokat osztani sem lehet márkás kabátkában, hiába néz ki jól a fotón az ember. A testbeszédben az a legcsodálatosabb, hogy ha jól mérjük fel az adott helyzetet, megfelelő módon viszonyulunk az embertársainkhoz, a reméltnél jóval többet kaphatunk.

Nem a százpontos bölcsességekből ismerjük meg a test beszédének titkait. Sokkal többet tudhatunk meg másokról és önmagunkról, ha jelen vagyunk az adott pillanatban. Olyankor megszülethet a kölcsönösségből, a viszonzás lehetőségéből adódó öröm: adunk és kapunk.