Mint a klubcsere a fociban

Állítását azzal támasztja alá, hogy a nemrég megtartott Ipoly menti beszélgetések során a sok neves szlovák értelmiségi közül alig akadt valaki, aki tudott volna arról, hogy milyen folyamatok zajlanak „ott, délen” (tam na juhu Slovenska). Az egyik szlovák egyetem dékánja hitetlenkedve rázta a fejét, amikor azt hallotta, hogy a „déli járásokba” sokkal kevesebb beruházás érkezik, mint „északra”. Azt mondta, nem érti, hogy a kormányzat az elmúlt huszonöt év alatt miért nem fejlesztette legalább az országos átlag szintjére a déli járások infrastruktúráját. „Hiszen erre az ott élő szlovákok is ráfizetnek!” – súgta társának, az ismert humoristának. A professzor azt sem akarta elhinni, hogy 1989 óta 110 000-rel csökkent a magyarok száma Szlovákiában. Ne vicceljenek, kérem. És hová tűntek ezek a magyarok? Mi lett velük? Talán kivándoroltak? 

Nos, nem vándoroltak ki. Inkább átvándoroltak. Tudják, az átvándorlás olyan, mint a klubcsere a fociban. A tehetséges, fiatal focista a szezon végén bejelenti, hogy ősztől már a rivális klub színeiben fogja a gólokat rúgni. Mert azoknál magasabb a gázsi, és könnyebben be lehet jutni az élvonalba.

Ilyen dolgokról beszélgettünk, amikor Sz. L. megkérdezte, hogy olvastam-e a Vasárnap legutóbbi számát, melyben van egy érdekes írás, Tardoskeddről.

Tardoskeddről ifjúkorom jut eszembe. A hetvenes évek végén sokszor jártam ebben a tiszta, rendezett nagyközségben. Egyszer a körzeti orvost helyettesítettem, máskor meg ügyeletes orvosként hívtak a helybeliek.

A cikkben azt olvasom, hogy Tardoskedd továbbra is a fejlettebb községek közé tartozik. A főút mentén fekszik, közel Érsekújvárhoz, a polgárok többsége „őslakos”, az emberek ismerik egymást. A faluban sportolásra és kulturális életre is van lehetőség. Ezenkívül van saját körzeti orvosa, és a helyi iskola is jól működik.

Jól működik? Hát, ki tudja? A 450 tanuló nyelvi megoszlása ugyanis pontosan a fordítottja a falu nemzetiségi szerkezetének. A statisztikai adatok szerint a tardoskeddi lakosok hetven százaléka magyar, harminc százaléka pedig szlovák nemzetiségű. Viszont a diákság hetven százaléka szlovák nyelven tanul, és csak harminc százaléka jár magyar tannyelvű iskolába. Vagyis a 150 magyar tanuló mellett van 300 szlovák kisiskolás. És ez a trend az egész déli országrészre jellemző.

Ilyenkor jönnek az ismert magyarázkodások a kisebbségi jogokról, a diszkriminációról és az asszimilációról. Tehát csupa olyan dologról, amit mások (szlovákok) tesznek velünk. Nem védem a „másokat”, mert van bennük elég hiba, és kisebbségi ügyekben talán rosszindulat is.

Ámde ezt a problémát csakis úgy oldhatjuk meg, ha először magunkba nézünk, és megnevezzük saját tespedtségünket, lustaságunkat és gyávaságunkat. És a saját butaságunkról sem feledkezzünk meg! Aki most úgy érzi, hogy eltúlzom a dolgokat, és sértegetni akarom az embereket, azoktól azt kérdezem, miért nem látogatják meg barátjukat és ismerőseiket, és miért nem kérdezik meg őket arról, hogy magyar emberként miért adták szlovák iskolába gyereküket. Talán félnek? Vagy csak kényelmetlen lenne az ilyen beszélgetés?

És a Csemadok munkatársai, az MKP vagy a Híd politikusai miért ne végezhetnének ilyen „felvilágosító” munkát? Hisz nem idegeneket kellene meglátogatni, hanem a saját embereinket. Most nem Szent István-szoborra meg kopjafákra van szükség, hanem olyan helyi véleményformáló emberekre és ismert személyiségekre, akik szelíd szóval és okos érveléssel meggyőznék szomszédjaikat arról, hogy érdemes magyarnak maradni. Még Tardoskedden is.