Milyen évünk volt?

 Fájdalommal vettük tudomásul, de nem értettük, nem értjük. Kemény és kegyetlen, háborúkkal, rossz emberekkel, hazug törvényhozókkal teli, mégis reménykeltő, mégis szép volt ez az év, vagy inkább csak a szépre emlékezem, ahogy a slágerszöveg mondja, vagy inkább csak a szépre szeretnék emlékezni, ahogy mondogatom néha én. S még mielőtt nagyon búsan folytatnám, gyorsan megkérdezem magamtól, magunktól, tettem-e érte, tettünk-e érte vajon, hogy valóban szép legyen? Tettünk-e valamit? Kiálltunk-e az igazunkért, segítettük-e a munkatársat, megértettük-e, vagy csak pletykáltunk a bajairól, adtunk-e pár garast a kéregetőnek, volt-e elég humorunk, önkritikánk a bajok elviseléséhez, megkérdeztük-e valakitől, elmentünk-e, meghallgattuk-e, átadtuk-e, odafigyeltünk-e, megálltunk-e, vagy csak… Osztottunk-e legalább egyszer naponta simogatást, adtunk-e másnak valamit önzetlenül, szórtunk-e mosolyt eleget, nyílt-e naponta legalább egyszer ölelésre a karunk? S félve kérdezem, ugye, nem gyűlöltük a véres szájjal gyűlölködőt, a más véleményen lévőt, a mást, a másikat?

Itt tartok a morfondírozásban, amikor egy hatalmas csomagot hoz a küldönc, alig bírom felcipelni a lépcsőn. A feladó nevét olvasva már tudom, tőle kaptam. Tőle, akitől már egyszer is. Ismerik-e vajon Váji-Nagy Valikát? Mert én nem ismerem. Nem ismerem őt személyesen. Több száz kilométerre él tőlem, valahol messze, Kassán. A Vasárnap hűséges olvasója, írt is már szépeket a lapba, felajánlott könyveket, egyebet, velem meg egyenesen csodákat művel, annyit hát biztosan tudok, hogy róla kellene megmintázni a szinte elképzelhetetlen önzetlenség szobrát. Valika nem ismeri a fészbúkot, nincs is internetje, ő csak olvas, keres, és fondorlatos módon meg is talál, megtalálja szíve szeretteit. Nyáron befőz, pénzt gyűjtöget, titkos meglepetéseket talál ki, majd csomagol. Sok-sok ajándékot, soha nem kóstolt ízű lekvárokat küld, s míg élek, büszke leszek rá, hogy én bizony kóstolhattam a meggyesét, az epresét, a citromos-gyömbéres almását, a sütőtökösét, a fahéjas barackosát, a vörösboros szilvását, az őszibarackosát meg a semmihez nem hasonlítható linzeralkotásait. Boldog vagyok, hálás neki, hogy meglepett olyan cédés zenékkel, versekkel, interjúfelvételekkel, amiket annyira szeretek, soha nem fogom megérteni, honnan szimatolta ki az ízlésemet, bizton gondolom, hogy ez csak a tündériségéből fakad. Nem létezik, hogy meg tudjam neki hálálni valaha.

Küld ő másnak is, sok lehet az ő szívének kedvese, mert azt írja, meg ne haragudjak már, hogy nem épp karácsonyra időzítette a jót (november végére), de nem tud annyit egyszerre. Én meg ülök a szőnyegen, szedegetem, kóstolgatom a finomságokat, csodálom a többit, olvasom a levelét, s potyognak a könnyeim.

Milyen évem is volt ez a mostani? Fájdalmasan meggyötrő az ember meggyötröttsége miatt, a háborúk, az éhség, a katasztrófák miatt, s nem fogok lelkifurdalás nélkül állni a karácsonyfánk alatt, nem tudom tiszta lélekkel énekelni majd a mennybőlazangyalt, arra fogok gondolni lelkifurdalással, osztottam-e simogatást, adtam-e másnak valamit önzetlenül, szórtam-e mosolyt eleget, nyílt-e naponta legalább egyszer ölelésre a karom…

Valika, sokat kell még tanulnom tőled. Megpróbálom. Meg, hogy felérjek hozzád, az önzetlenségedhez, hogy sokkal jobb ember legyek, mint amilyen vagyok. Hálás szívvel köszönök mindent, köszönöm, hogy létezel! Tündér a zord világban, csengő a tompaság, a tunyaság, az elkeseredettség napjaiban, egy Valika, ha feketéllik felettünk az ég…

Milyen évünk volt? Milyen évünk lesz?