Milyen ember volt Szent István?

Ezer évvel ezelőtt élt, hitelesnek mondható arckép nem maradt fenn róla. Amit tetteiről tudunk, nagyrészt évtizedekkel a halála után íródott legendákból való. Nem igazán vehetjük tehát a bátorságot, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le személyiségét illetően. Annál is kevésbé, mivel ezt még a korai Árpád-kor legjobb ismerői (Kristó Gyula, Györffy György történészek) sem merték megtenni.

Egy szent király legendái

Persze, a legtöbb magyar ettől függetlenül gondol valamit Szent Istvánról, ez a valami pedig nem feltétlenül kell, hogy téves legyen. Több István-képet rajzoltak ugyanis nekünk az egyes korok, mi pedig ezekből próbáljuk összerakni saját Istvánunkat. Érdemes azonban sorra venni az egyes korokban készült István-képeket, és tisztázni a szerzők egykori motivációját.

Az elsők a legendák: ezek Szent László, majd Kálmán király korában íródtak, fő céljuk pedig annak alátámasztása volt, hogy István alkalmas személy a szentté avatásra, és méltó alapítója az Árpád-házi királyok dinasztiájának. A dinasztikus háttér rendkívül fontos volt a középkorban az egyes uralkodók trónra lépési legitimációjakor, házasságkötéseknél, de a nemzetközi szövetségesi viszonyokban is. Amikor 1083-ban István nagy legendája készült, I. László (ur. 1077–1095) számára kulcsfontosságú volt, hogy az Árpád-dinasztiát a korabeli európai uralkodóházak szintjére emelje. Ehhez pedig fontos volt, hogy a dinasztiának legyen olyan tagja, akit szentté avattak. Afféle presztízs volt ez, és növelte az uralkodóház nemzetközi rangját. Így készült el 1083-ra Szent István Nagy legendája. Egyházi személyek írták, mivel ők tudtak akkoriban írni. Gondosan ügyeltek arra, hogy a legenda által festett királykép összhangban legyen a kor elvárásaival, és olyan uralkodó képét fessék le, aki méltó a szentté avatásra. Ezért gyakran ábrázolhatták vallásosabb, istenfélőbb embernek, mint amilyen talán a valóságban volt. Néhány évvel később készült el ennek az iratnak a rövidített változata, Szent István Kis legendája.

Mária országa

Az egyik legismertebb toposz Istvánnal kapcsolatban, hogy országát Szűz Máriának ajánlotta. Ez viszont sem a Nagy, sem a Kis legendában nem szerepel, csak a másfél évtizeddel későbbre datálható Hartvik-legendában. A trónörökös nélkül maradt István feltekintvén az égre, Mária oltalmába ajánlotta országát. „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom” – olvasható a Hartvik győri püspök által jegyzett szövegben. Kálmán király korában íródott, és hivatalosan 1101-ben hagyta jóvá III. Ince pápa mint István hivatalos életrajzát. Ami a forrásait illeti, a Kis legendából merített. Megjegyez olyasmit, hogy „Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte. Alig nyílt ajka nevetésre…” Vagyis Hartvik szerint István szigorú ember volt, és az is maradt.

A későbbi krónikák István-képei is ebből a három legendából táplálkoznak, erőskezű, bölcs és istenfélő király képét festik.

A szocializmus éveiben

Erre a bejáratott István-profilra rakódott aztán a 20. században egy s más. Szűkebb körben hathatott erre Kós Károly 1934-ben megjelent történelmi regénye, Az országépítő, mely elsősorban az államszervező Istvánra fókuszál. Szélesebb körben fejtette ki hatását a kommunista történelemszemlélet, mely antiklerikális beállítottságából kifolyólag a legendákban megrajzolt István-képekből értelemszerűen István profán oldalait próbálta hangsúlyozni. A magyarországi egyházszervezet kiépítését persze a marxista történelemszemlélet is fontos momentumként kezelte, de inkább az általuk bírált feudális berendezkedés egyik alappilléreként mutatták be – természetesen a saját ideológiájuknak megfelelően, idejétmúlt és likvidálásra megérett modellként.

A következő, máig nagyon erősen ható István-kép szintén a szocializmus éveiben született, ez pedig Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperája 1983-ból, mely belső vívódásoktól feszülő, érző és gondolkodó fiatalemberként, helyenként szinte már afféle magyar Hamletként ábrázolja Vajkot, aki fejedelmi trónt örököl, majd királyivá teszi, biztosítva ezzel népe túlélését, megmaradását.

Az utóbbi évtizedben, amikor a néplélek tájainkon gyakorta manifesztálódik szabadtéri gasztro-kulináris rendezvényekben, az István, a király című rockopera is rendszeresen előadásra kerül. Az érdeklődés töretlen, több helyszínen több István, a király-feldolgozásba futhatunk évente Magyarországon és határán túl egyaránt. A Szörényiék átal megfestett István-kép tehát szintén formálja az általunk Szent Istvánról gondoltakat.

Mindezzel majdnem párhuzamosan, az utóbbi másfél-két évtizedben kezdett kialakulni az István-kép egy újabb szelete, az ősmagyar kultúrát eláruló és megszüntető, a Kárpát-medencébe idegen lovagokat és papokat behívó István képe. A történettudománnyal kapcsolatban nem feltétlenül álló kiadványok piacának szélesedése és a nomád-szittya múlt idézésének divatja hívta életre ezt az értelmezést, mely leginkább érzelmi alapon történő kinyilatkoztatásaival tovább szélesíti az elmúlt ezer év István-képeinek palettáját.

Ügyes diplomata

Az István negyvenéves uralkodása alatt történtek alapján mégis találhatunk néhány jelzőt, melyekkel a király személyiségét legalább nagy vonalakban megfesthetjük. Negyven év hosszú idő, a középkorban nagyon ritkán adatott meg valakinek, hogy négy évtizedig, majdnem fél évszázadig vezessen egy országot. Istvánról tehát joggal gondoljuk, hogy rendelkezett kivételes képességekkel, melyek az uralkodásra alkalmassá tették. Diplomáciai érzékét mindenképpen kiemelhetjük, hiszen külső ellenséggel nem kellett háborúznia, és ő sem indított hadjáratot más ország ellen. Szomszédi viszonyai tehát rendezettek voltak, így képes volt a belpolitikára fókuszálni. Fő támaszai a német lovagok voltak, akik a bajor udvarból érkeztek, ahogy felesége, Gizella is. A tartományurakat fokozatosan győzte le vagy tette szövetségesévé, és nagyon fontos megjegyezni, hogy uralkodásának négy évtizede alatt egyszer sem robbant ki az országban pogánylázadás, holott halála után, szinte azonnal több is. Itt fontos megjegyezni, hogy István nem egyik napról a másikra térítette keresztény hitre a magyarokat, ő csak intézményes keretet adott államszervezetében az egyháznak és a papok munkájának. A kereszténység a honfoglaló magyarok körében már ismert volt, egyes nemzetségek a bizánci, mások a római változatát gyakorolták, feltételezhetően párhuzamosan bizonyos pogány rítusokkal.

Nem tévedünk tehát talán nagyot, ha Istvánt logikus, észszerű gondolkodású, szélsőségektől mentes személyiségnek tartjuk. Szent életű ember persze nyilván nem volt, hiszen ellenségeivel leszámolt, mert le kellett számolnia. Történészi vélemények szerint személyiségéből legtöbb törvénykönyveibe szűrődhetett át, valamint fiához, Imre herceghez írott intelmeibe. Ezeket szintén papok írták a korabeli műfaji elvárások szerint. Hangsúlyos erények bennük az alázatosság, a megbocsátás, a mértékletesség és a békességre való törekvés. István hosszú élete és uralkodása bizonyíték arra, hogy igyekezett ezek szerint eljárni.