Miért hallgattak annyian? Emberi közelségbe hozni a múltat

Többek között azzal is, hogy rendszeresen tart foglalkozásokat magyarországi iskolákban, s a közelmúltban a komáromi és érsekújvári gimnazistákat is meglátogatta.

Magyarországon született, Izraelben él. A holokauszt elől menekült a család?

Nem, a ’60-as évek közepén, elemista koromban teljesen egyéni okokból jöttünk ki anyámmal Izraelbe, ahol a testvérei éltek. A szüleim átélték a holokausztot, anyut Auschwitzba deportálták, és onnan csak ő jött vissza, apámat a munkaszolgálat keretében hurcolták meg, s az utolsó percben szökött meg. Én már Izraelben végeztem tanulmányaimat, itt alapítottam családot. Három felnőtt fiam van, az életem elsősorban itt zajlik, ide köt minden szál. A magyar nyelvet azonban nem felejtettem el, sőt a mai napig szeretek magyarul olvasni. A magyar kultúra, a filmek, a színdarabok ma is nagyon közel állnak a szívemhez.

Milyen jellegű tanulmányokat folytatott?

Az egyetem elvégzése után huszonhárom évig tanítottam történelmet egy gimnáziumban, miközben befejeztem a mesteri, majd doktori fokozatú tanulmányaimat. Mert itt, Izraelben általában a munka és a család mellett tanulunk. Nagyon kell akarni, hogy ilyen körülmények között be is fejezzük. Hát én nagyon akartam... Mérhetetlenül érdekelt a zsidóság történelme. Szakdolgozatomat az 1944-ben felállított budapesti gettóról írtam, doktori munkámat pedig a két világháború között élő és működő Neológ Hitközség elöljáróinak önfelfogásáról. Tehát azt próbáltam elemezni, hogy ezek a beilleszkedő modern zsidók hogyan, miben és mennyiben látták magukat zsidóknak vagy magyaroknak. Ők ezt kettős kötődésnek hívták. Csakhogy sem a magyarsághoz való kötődés, sem a magyar államhoz való feltétel nélküli hűségük nem mentette meg őket a holokauszt pusztításától. Nekem mint zsidó embernek ez keserű, de nagyon fontos üzenetet jelent. Az embernek vállalnia kell azt, aminek és ahová született. Ismerje meg saját identitását, saját országában, ahol csak a maga erejére számíthat és építhet.

Mióta dolgozik a Yad Vashemben?

1995 óta. Ezek alatt az évek alatt az intézmény hatalmasat fejlődőtt. Számos osztályon dolgoztam, többek között az új múzeum kiállításán is, de elsősorban a Holokausztoktató Iskolában vezetek tanárképző szemináriumokat. Itt izraeli és külföldi tanárokat tanítunk arra, hogyan lehet a holokausztot, ezt a traumatikus történelmi eseményt a leghatásosabb módon tanítani a fiatal generációnak.

Mi a hivatalos álláspont? Hogyan kell tanítani a holokausztot?

Hosszú évek pedagógiai tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy nem borzalmas képekkel és a gyilkosság véres részleteivel kell sokkolnunk, hiszen az minden normális embert elriaszt, taszít. A sokkolás még nem magyarázza meg a történtek okát, kimenetelét vagy a tettesek felelősségét. Még mielőtt elborítanánk a tanítványokat az információk tömegével – évszámok, törvénykezések, parancsok, statisztikák –, az ún. kis történelemmel kezdjük. Ez azt jelenti, hogy a diákok korához illő személyes történetet mutatunk be. Például egy zsidó gyerek vagy család sorsát kísérjük végig. Később ugyanígy követhetjük egy nem zsidó család történetét egy bizonyos országban, elemezve a zsidó szomszédjukhoz való viszonyukat. Minél érettebbek a tanulók, annál jobban el lehet mélyedni az emberi viselkedések elemzésében, értelmezésében. Végül is a nagy történelem mögött sem áll más, mint emberi döntések, amelyeket erkölcsi normák alapján és a hit nevében hoztak meg. Hiszen a holokauszt nem csak egy ember miatt történt. Hitler nem valósíthatta volna meg mindezt egyedül. Azt kell megvizsgálni, miért követték őt ennyien Európa-szerte. Meg kell beszélni, mi a mozgatórugója a gyűlöletnek, miért fordítja el a fejét az ember, amikor a szomszédját kitaszítják, elüldözik, elpusztítják – mindezt nem egyszer a szeretett haza nevében és, úgymond, a javára. Úgy gondoljuk, hogy az ezekkel a kérdésekkel való szembesülés sokkal érthetőbb és szemléltetőbb, mint a borzalmak részleteivel való sokkolás.

Konkrét magyar nyelvű oktatási segédanyagokat is kidolgozott.

Ennek a pedagógia felfogásnak a jegyében dolgoztam fel a magyar zsidó munkaszolgálatosok meghurcoltatását személyes visszaemlékezések alapján. A tanítványoknak alkalmuk van a történelmi dokumentációt, képeket, leveleket, naplókat közelebbről is tanulmányozni, elemezni. Ez azért sikeres módszer, mert emberi közelségbe hozza a múltat, és az emberi arcot helyezi központba a számok erdeje helyett.

Sokrétű tanári továbbképző programokat is kínálnak. Hogyan képzeljünk el egy ilyen szemináriumot?

Különböző európai országokból érkeznek tanárok az egyhetes szemináriumokra. Én Magyarországgal, Romániával, Csehországgal, Szlovákiával és a volt Jugoszlávia országaival dolgozom. Ebben sokat segít a nyelvtudás, bár csak négy nyelven beszélek, de megpróbálom tanulmányozni és megismerni mindegyik ország történetét, történelmét, kultúráját és jellegzetességeit. Ez bizony nagy kihívás, állandó érdeklődést és tanulást jelent. Hiszen ha egy bizonyos országban sohasem tanultak erről a témáról, akkor ahhoz kell idomulni. Ebből a szempontból a legjobb példa Németország, ahol elsőként szembesültek a múlttal, ott erről szisztematikusan tanítanak. A posztkommunista országokban sokszor hosszú évekig a tanárok se tanultak róla, esetleg ma sem könnyű erről beszélni belső politikai vagy társadalmi okok miatt. Szemináriumaink a pedagógiai felfogásunkon alapulnak, és a következő dimenziókat foglalják magukban: előadások, pedagógiai műhelyek, túlélőkkel való találkozás, izraeli körút, szakmai megbeszélések, tapasztalatcserék.

Járt szlovákiai iskolákban. A mi dákjainkkal másképp beszélget, mint a hazaiakkal?

Különbség, hogy izraeli vagy európai tanítványokkal foglalkozom-e. Külsőleg ugyan nincs köztük nagy különbség: ugyanolyan fiatalok, szépek, ugyanazt a zenét szeretik, ugyanúgy rabjai a mai technikának, informatikának, amelynek segítségével az egész világgal kommunikálnak. De amikor a holokausztról tanulnak, igenis van különbség. Az izraeli tanítványok még mindig érintettek. Nekik ez nem csak egy vizsgatétel, legtöbbjüknek ma is élő történet. Nagyszüleik, dédszüleik pusztulásáról van szó. Sokaknak vannak még túlélő rokonaik vagy erről szóló családi albumaik, tanúvallomásaik. Sokszor jönnek még ennyi év után is a Yad Vashem levéltárába felkutatni eltűnt családtagjaik sorsát. Számukra ez nem csak statisztika: meg akarják ismerni elpusztított, sohasem ismert családjuk arcát, sorsát. A holokauszt mindenkinek elsősorban örök figyelmeztetés arra, hogy a zsidó sors nagyon kegyetlen lehet, ha nem tudjuk magunkat megvédeni. Természetesen ebből a történetből sokkal többet lehet és kell tanulni. Az áldozatok, a tettesek, a néma szemlélők és az emberek megmentői is egyszerű emberek voltak. Választásaik tették a különbséget. Senki sem született ennek vagy annak, hanem azzá vált. Épp ezt tanulmányozzuk: hogyan váltak egyszerű emberek gyilkosokká, vagy ellenkezőleg, megmentőkké… És miért hallgattak annyian.