Mese a boldogságbödönökről

Ehelyett elővesz néhány A4-es színes papírlapot, és játékkártya méretűre vagdossa szét őket. Amikor már egy nagy halom kártya van előtte, abbahagyja a „vagdalózást”, a kártyákat három egyenlő részre osztja, és lerakja az üvegek mellé. Nem számolom, hány papírfecni van egy üveg mellett, készséggel elhiszem neki, hogy harmincegy darab. Kata azt mondja, hogy az induláshoz pontosan ennyi kártya kell. Minden napra egy, vagyis a harmincegy darab pontosan egy hónapra elegendő.

Ezután az üvegeket körbetekeri egy díszes fonállal, majd mind a három edényre ír valamit a speciális üvegceruzájával.

Gondolom, eddig egy szót sem értenek az egészből. Semmi baj, első hallásra én sem értettem a dolog lényegét.

Tehát folytatom: Kata elmeséli, hogy az uborkásüvegeket ajándéknak szánja, melyet a három legjobb barátnője fog megkapni. Kiderül, hogy amit én uborkásüvegnek véltem, az valójában boldogságbödön. (Egyes vidékeken örömbödönnek is mondják, de ez a kifejezés nem fedi pontosan a dolog lényegét). 

A boldogságbödönt úgy kell használni, hogy este, lefekvés előtt az ember vesz egy üres kártyát, és felírja rá, hogy aznap mi szerzett neki boldogságot. A cetlit aztán bedobja a bödönbe, hadd gyűljenek a szép élmények is. Nem egetverő események után kell kutatni, elég, ha olyan dolgokat jegyzünk fel, melyek épp hogy megtörténtek, és csak rövid ideig tartottak. Például: Ma reggel a kertben sétáltam, és nagyon boldog voltam, mert csodálatosan sütött a nap. Vagy: Ebédidőben boldog voltam, mert találkoztam egy régi osztálytársammal, meghívtam őt ebédre, közben jól elbeszélgettünk a régi szép időkről. Meg: Délután boldog voltam, mert a pályázatunk elnyerte a kért támogatást, és a főnök nyilvánosan megdicsért érte.

Arról van szó – folytatja Kata –, hogy az emberek sokszor elsiklanak az élet apró örömei mellett. Nem vesznek tudomást a piciny boldogságbuborékokról, meg vannak győződve, hogy az életük csupán kínlódásból és szenvedésből áll. Pedig a valóság az, hogy szinte nincs olyan nap az életünkben, amikor legalább néhány pillanatra ne volnánk boldogok.

Ámde a helyzet az, hogy mi itt, Európa keleti peremén nem a boldogságra vagyunk kalibrálva. A kudarcot és az igazságtalanságot azonnal észrevesszük, és jelezzük a környezetünknek. Balsikereinkről és bukásainkról részletesen beszámolunk, hadd lássa a világ, minő igazságtalanság történt velünk!

Megfigyeltem, hogy a váróteremben csücsülő betegeim milyen témákkal szórakoztatják egymást: Kinek magasabb a vérnyomása? Ki szed közülük több gyógyszert? Ki hány alkalommal volt operálva? Ha ezekre az ügyekre terelődik a szó, akkor még a néma gyermek is megszólal, és zavarba ejtő pontossággal számol be minden apró tünetéről. Miközben panaszkodik, már húzza is felfelé az ingét, hogy mindenki lássa a sebhelyeket a hasán. Amikor befejezi a produkciót, büszkén körülnéz a váróteremben, mert érzi, hogy fájdalomban és panaszkodásban nincsen, aki megelőzné őt.   

Kudarcban és bukásban mi, magyarok a világelsők közé tartozunk. Szenvedéstörténetünkhöz egyenesen a himnuszból merítünk ihletet, „megszenvedte már e nép a múltat s jövendőt (!)”, de akinek ez sem elég, az a póthimnuszunknak számító Szózat biblikus látomásaiból tovább gazdagíthatja érzelemvilágát.

Summa summarum, nemcsak nekünk, hanem minden egyes kelet-európai polgárnak jót tenne egy ilyen boldogságbödön. Ha ránk tör a szenvedés fekete kutyája, akkor csak belenyúlunk az üvegedénybe, és hangosan felolvasunk néhány boldogságtörténetet. A fekete dög nyomban behúzza a farkát, és vonítva elrohan.

De itt a bökkenő. Ha nem lesznek kudarc- és szenvedéstörténeteink, akkor miről fogunk mesélni egymásnak?