Itt ez az ünnep, most, március idusán, amely igen fontos. Mert, ugye, a szabadságról szól. Már arról az igazi szabadságról, amelynek ára van, és értéke. Amely nem aranyon, de becsületen és életen megváltható. A szabadságról, arról a fogalomról van szó, amely mindenkié lehet, de senki ki nem sajátíthatja. S amely személyre szólóan addig terjeszkedhet, amíg másnak a szabadságát nem sérti. Igen nehéz mérték ez! Nem függ össze az ilyenkor, nagy nyilvánosság előtt viselt kokárdák méretével. De nem ám! Nem külsőség. Súlyos érzés. Mostanában Heltai Jenő versét látom az egyik legpontosabb meghatározásának. Érdemes megkeresni, szép csendesen, méltósággal elolvasni így az ünnep tájékán. Külön kiemelve ezt a pár sort:
Tudd meg: szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
El lehet gondolkodni, hogy kimondhatók-e, köznek száján tisztán hangzók-e ezek a szavak most. Nem úgy látszik, sok esetben sajna nem. Áhítatnak szikrája sincs, ha a hamis szájúak állnak, tolakodnak az ünnepi megemlékezésre felállított mikrofonoknál. Ilyenek ők, akik minden alkalmat kihasználnak, mutatkozni, látszani kell, voksot gyűjteni, beleégni az egyszeriek agyába, retinájába. Ők csak hadd féljenek, vagy keressék a percemberke-üzemmódú alkalmi hatalmaskodók kegyeit, ha érvényesülni akarnak. Nem értékrendű és tudásalapú lett, hanem kapcsolatrendszereken múlik ma az érvényesülés. Nincs tehát áhítat, de van helyette állandó rettegés a holnaptól. A függőség félelme. S ez a rettegés a hatalomnak az a játékszere, mellyel engedelmes, gondolattalan szavazógéppé, alantas rabszolgává, alattvalóvá teszi az embereket. Vigyázzatok azokkal, akiknek nagyobb a kokárdájuk, mint a párttagsági könyvük! Vigyázzatok a külcsínnel tüntetőkre, óvakodjatok a hamis prófétáláson már sokszor rajtakapott, mégis szónokolni tolakodó akarnokokkal! Csudamód tudnak hazudni. Manipulálni. Mert uralkodni akarnak! Nem lehet pedig embernek ember fölött hatalmaskodnia! Nem lehet, hogy bárki bárkit is mételynek, féregnek nevezzen önkényesen, vagy megbízatásból, júdáspénzért. Aki azt gondolja magáról, hogy ezt is megteheti, még nem szabad, nem ismeri a valódi szabadságot, hiszen rabja az ítélkezésnek. Megoszt, besorol, listáz, teljesen egy régi, harminc éve megbukott rendszer módszereit használja az ilyen. Ezzel gyengíti, erőtlenné teszi a még reménykedőt. A tisztesen szólók, kiknek száma fogy, inkább csendre ítélik magukat, mert ha szót emelnek, máris zúdul rájuk a szenny. Hát itt már legfeljebb a belső emigráció, a hallgatás, asztalfióknak írt forradalmi versek ideje várható megint? Attilánk, te tudod, ki szól rá az ügyészre, ki ne tépje a tollat a hitelesek kezéből? Ki mer még szépet és jót írni itt, gyilkosságok után alig egy évvel? Hol van az ország? Csak hatalom van. A hatalomnak pénze van, pénzel és lepénzel vele… Ratkó József is de pontosan tudta! Játsszunk a szavakkal! Poéták szavával lehet, az megvédi az embert. Minden időkben! Március idusán mindig arról szól a sok beszéd, hogy a múltban ez a nemzet mire volt képes. Mire is? Például önfeláldozásra a haza oltárán, vagyont, életet, vért s mindent odaadott a szabadságért! De ez rég volt. Hiába, ma a most van, s a most meg ma. Holnapnál bizonytalanabb, tegnapnál megváltoztathatatlanabb dolgok nincsenek is a világon. Nem tervezhető be tehát, hogy holnaptól lesz az ember szabad. Ha már ma sem az! Az ünnep, mint minden, gyorsan elmúlik. Íme, a lelkesedés elfáradt, a tüntetők megszomjaztak, megéheztek, este kezdődik a tévében a megszokott sorozat, és különben is, látják, mindjárt esik, és hűvös van még kint este. A kokárda nem melegíthet, kis darab textília az ahhoz. A szabadságnak kéne hevítenie. Az viszont korlátozottá vált lassan, már csak pislákol. Pártkönyvvel takaródznak egyre többen. Az állítólag hasznosabb dolog, jobban lehet vele érvényesülni. Megint.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.