Megosztani másokkal, ami engem megérintett

E sorokat egy onkológiai központban írom, ahova édesapámat kísértem a hagyományos kontrollvizsgálatra. Másfél éve, hogy rákot diagnosztizáltak nála. Fél évvel ezelőtt egy újabb döbbenet volt, amikor a most két és fél éves kisfiamnál ugyanezt a kórt jelölték meg az orvosi leleteken. Én is, és az onkológián sokan mások is azt hittük, hogy mi nem lehetünk érintettek ebben a betegségben, hiszen egészségesen élünk, környezettudatosak vagyunk…, s akkor, mint egy villámcsapás, jött a szembesülés: rákos beteg van a családban. Nem közhelynek szánva szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy soha ne adja fel, vegye kezébe az egészségét! S mondom ezt őszinte lelkesedéssel, meggyőződésből, mert annyi csodát kaptam a rossz által is – ami egyébként mindig is ott volt a szemem előtt –, hogy úgy érzem, az én csodáimat mindenki más is megérdemli.
Előrebocsátom: nem célom a hagyományos orvostudomány ellen agitálni, de egyfajta nyitottságot mindenképp megengedek magamnak az alternatív terápiák irányába, hogy megismerjem őket, s egyetértés esetén kiegészítésképp használjuk a lelkiismeretes munkát végző orvosaink előírásai mellett.
Az alternatív terápiában folytatott kalandozásaim során egy nyilvános beszélgetőest keretében alkalmunk volt vendégül látni Dávid Tamás professzort, aki a rák alternatív kezelési módjával foglalkozik. Nagyon meghökkentő kutatási adatokat közölt a kemoterápia és a sugárzás sikerességéről. Nagyon nehéz elfogadni, hogy a rák gyógyítására a hagyományos orvostudomány egy önmagában is rákkeltő terápiát alkalmaz. Nehéz feldolgozni a kanadai kutatási eredményt: 6000 megkérdezett onkológus 97,2%-a nem alkalmazná a terápiát szerettei körében. Képzeljék el ezeknek a tényeknek az ismeretében, ahogy végigvonulnak a gyermekonkológia folyosóján, ahol kicsi, kopasz, csillogó szemű, életvidám gyerekek mosolyognak ránk. Egy egyszerű rutinműtét alkalmával is iszonyúan aggódik a szülő a gyerekéért. Az onkológiai klinikán már nem sírnak az anyukák. A kicsi ágyak mellé matracokat húznak, és sokszor másfél éven át bent laknak. Nem tudni, hogy kijönnek-e valaha gyerekükkel együtt. Képzeljék el, hogyan lehet azzal a tudattal élni, hogy gyermeküknek 2-3 hónapot ad a szakember. Nem szeretnék hatásvadász lenni, ez egy életből vett kép. Szörnyű ezt megtapasztalni, de annál kellemesebb, hogy az ember nincs magára hagyva. Örülök, hogy vannak onkológusaink, akik támogatják a beteget a halálos kórral való küzdelemben, adva hozzá szaktudásukat, biztatásukat, és akár az alternatív eljárások világában való tájékozottságukat. Így jutottam el az új germán medicinához is.
A mellékelt anyag ezzel a módszerrel foglalkozik. Ha összeegyeztethető a Vasárnap koncepciójával, szívesen venném, ha foglalkoznának a témával. Július 4–5-én kezdődik Dunaszerdahelyen egy tanfolyam ezzel kapcsolatban. Az oktató Barnai Róbert, a módszer lényegének ismerője lesz.
Kata
------------------------

Rákérdeztünk
Sokszor mégis van remény
Nem tisztünk sem a klasszikus értelemben vett, sem az új orvoslás mellett állást foglalni. Úgy érezzük viszont, hogy meg kell adni mindenkinek azt a minimális tájékoztatást, ebben az esetben a szülőnek, hogy el tudja dönteni, melyik irányba indul. Az új germán medicinával kapcsolatban meglehetősen megoszlanak a vélemények. Vannak, akik kifejezetten veszélyesnek tartják.
„Nem titok, hogy az új germán medicina alapítója, Ryke Geerd Hamer orvosi engedélyét Németországban 1986-ban bevonták, nem praktizálhatott, Franciaországban börtönre ítélték, és le is töltötte a büntetését; ugyanakkor a Nagyszombati Egyetem két kórházban végzett felülvizsgálata során megerősítette a módszer alkalmazhatóságát. – mondta el Kata. – Az alternatív terápiákkal sok esetben olyan emberek gyógyulnak, akikről az orvosok lemondtak. Számomra sem volna megnyugtató, ha gyógyulásomnak 40–50% esélyt adnának, és nem akarnék megtanulni mellékhatásokkal élni! Örvendek viszont minden olyan történetnek, és erőt merítek belőle, ha azt hallom, hogy van itt egy ember, aki ezt és ezt tette, az orvosi protokoll tíz évvel korábbra jósolta a halálát, s most bennünket biztat. Sokan vagyunk, akik vágyunk a magunk sikertörténetére, s hiszünk benne. A gyakorlati szükséglet maga a gyógyulás. A tanfolyam csak eszköz hozzá. Ugyanolyan eszköz, mint a helyes táplálkozás és életmód, vagy hogy szeretve legyünk és szeressünk.”