Megöltek egy fiút

Végül, hogy a diadal teljes legyen, és a cimboráinak is beszámolhasson róla, még rálépett az áldozatára, mint egy vadászzsákmányra, és lefényképezkedett vele.

Segítők és szemlélődők

A május 26-i brutális támadásnak az utcán többen is szemtanúi voltak, de csak ketten, egy fiatal pár siettek Henry segítségére: a férfi lefogta a támadót, a lány hívta a mentőket, majd stabil testhelyzetbe fektették az áldozatot. A többiek úgy tettek, mintha nem láttak volna semmit, és nagy ívben kikerülték az incidens helyszínét, a támadó cimborái pedig nyugodtan tovább falatoztak, mintha csak a moziban néznének egy akciófilmet, majd amikor látták, hogy kezd komolyra fordulni a dolog, a fejükre húzott csuklyával eloldalogtak.

Pszichológia szempontból sem az egyik csoportnak a félelme, sem a másiknak a közönye nem meglepő. Michal Patarák pszichiáter szerint a legtöbb ember nem születik hősnek, nem szeret beavatkozni mások balhéiba, és minél többen tanúi egy konfliktusnak, annál inkább működik a „szemlélődőeffektus” is. „Ez azt jelenti, hogy senki sem avatkozik be, mert mindenki arra vár, hogy majd a másik megteszi. A jelenségről az amerikai Kitty Genovese 1964-es megölése után kezdett beszélni a szakma. A gyilkosság azért is sokkolta Amerikát, mert az esetet harmincnyolcan látták, és csak egy ember hívott közülük mentőt. Ilyenkor nemcsak az egyén altruizmusa, vagyis önzetlen segítőkészsége játszik szerepet abban, hogy tesz-e valamit, hanem számos külső tényező is, például az, mennyire siet, mennyire tartja veszélyesnek a helyzetet, úgy ítéli-e meg, hogy valóban segíteni tud” – magyarázza Michal Patarák.

Henryn nagy valószínűséggel csak az első pofon után lehetett volna segíteni, utána már túl gyorsan és végzetes iramban játszódott le minden. De számos alkalommal vagyunk tanúi, sőt a gyűlöletbeszéddel cinkosai is hasonló viselkedésnek. Mert Henry Acordát ugyan Juraj Hossu ölte meg, de a támadóban hónapok, sőt évek óta táplálja az indulatot és igazolja az agresszivitását az a társadalom, amely minden idegent betolakodónak tart, és mindenkit, aki nem heteroszexuális, fehér bőrű szlovák, legszívesebben kiirtana.

Hedvig, Tupý, Kuciak…

Ez a felfogás lassan kezd a csendesen eltűrtből társadalmilag elfogadott, sőt hirdetett normává válni. Nem mintha a politikusok hangosan kimondanák, csak éppen nem tesznek semmit, amikor az ellenség kategóriájába sorolt személyeket támadják vagy ölik meg. Nem ítélik el az erőszakot, nem kerítik kézre a tetteseket, sőt van, hogy még a támadás elszenvedőjét hurcolják meg. Emlékezzünk csak Malina Hedvigre, akit tizenkét éve támadtak meg Nyitrán, és még mindig ő a vádlott, Daniel Tupýra, akit tizenhárom éve gyilkoltak meg Pozsonyban, és a tetteseket bizonyíték híján felmentették, vagy a négy hónapja kivégzett Ján Kuciakra és menyasszonyára, Martina Kušnírovára, a hatalom arroganciájának áldozataira.

A politikusok, rendőrök és ügyészek, akiknek módjuk és kötelességük is lett volna azonnal jelezni a társadalom felé, hogy ezt már nem tűrik, egyik esetben sem viselkedtek helyesen. Hedvig bántalmazását még ellene fordították, a Tupý-ügyet elbagatellizálták, a Kuciak-gyilkosságot egy halom pénzzel és mellébeszéléssel próbálták megoldani, Henry megölését követően pedig sokáig csak hallgattak. Először biztosan azt gondolták, hogy egy idegen halála nem rázza meg annyira a társadalmat, minek szót vesztegetni rá. Aztán kijelentették, hogy a támadásnak semmi köze a migránsellenes hangulatkeltéshez, majd a Smer még Henry halála napján is arról értekezett közösségi oldalán, hogy „Szlovákiai lakosai számára természetes, hogy este félelem nélkül mehetnek ki az utcára, és ezt a luxust külföldön csak irigyelhetik tőlünk.” Az üzenet most is ott van, tehát a pártban nem csak az időérzéknek, hanem jóérzésnek is híján vannak.

Agresszió mint életstílus

Ebben az összefüggésben teljesen érthető, hogy a járási ügyész először szabadon engedte Henry támadóját – holott az áldozat már akkor is válságos állapotban volt, és az orvosok nem láttak túl sok esélyt arra, hogy életben marad. Juraj Hossut Henry május 31-én bekövetkezett halála után a főügyészség közbelépésére tartóztatták le újra, és emberölésért emeltek vádat ellene. Héttől tíz évig terjedő börtönbüntetésre számíthat – feltéve, hogy kizárják a rasszista indítékot. Ezt tekintettel arra, hogy közösségi oldalán a Ku-Klux-Klanról osztott meg fotókat és cikkeket, nehéz lenne megmagyarázni, de a szlovákiai bíróságokat ismerve nem lehetetlen. Az egész tragédiát tekintve azonban Michal Patarák szerint sokkal lényegesebb a tettes viselkedése. „A vizsgálat során a rendőrségnek, majd a bíróságnak is figyelembe kellene vennie, hogy itt nem pillanatnyi agresszióról, egyszeri konfliktusról volt szó, hanem fejlesztett agresszióról. Ez állandó személyiségjegy, amelynek a viselői folytonos dühöt éreznek azok iránt, akik mások, mit ők, és ezt a belső feszültséget általában támadással vezetik le. Juraj Hossu is támadott, és a nyilvánosságra került videóból nagyon úgy tűnt, hogy nem először verekszik. Tudta, hová kell ütni, hogy földre terítse az áldozatot, hogyan kell rúgni, és kifejezetten élvezte az egészet. Azt gondolom, gyakorolhatott valamilyen harcművészetet, és ez még súlyosbítja a tettét, mert a sportnak önuralommal kellene párosulnia. Ha nem így van, az egyértelműen azt bizonyítja, hogy ez az ember veszélyes, és bármikor megismételheti a tettét” – figyelmeztet a pszichiáter.

A felelősség a miénk is

Michal Patarák szerint itt az ideje, hogy jelenségként kezdjünk el foglalkozni azokkal a kigyúrt, kitetovált tizen-huszonévesekkel, akik nem a sport öröméért vagy a saját egészségükért járnak edzőterembe, hanem azért, hogy növeljék az önbizalmukat, és odavághassanak, „ha szükséges”. Pont ez a „szükséges” az a küszöb, amelyet a társadalom szab meg azzal, hogy a közbeszédben folyamatosan agresszívan nyilvánul meg egyes társadalmi csoportokkal szemben. Aki állandóan azt hallja, hogy az idegen népességnek nincs nálunk keresnivalója, nem kell más bőrszínűekkel keverednünk, és mindenki maradjon a saját hazájában, elég erős hozzá, és az egója is elég nagy, az reflexből üt, amikor meglát egy ázsiait, afrikait, romát, zsidót, magyart…

Az ilyen történetek ritkán szólnak arról, hogy valaki csak úgy elveszíti a fejét, az efféle feszültség lassan gyűlik. Amikor pedig túl sok lesz belőle, elég, ha egy ilyen izomagyúnak nincs jó napja, és másokon akarja levezetni a dühét, vagy túl jó napja van, és szórakozni vágyik. A felelősség tehát a miénk is. Juraj Hossu szüleié, akik nem vették észre, vagy nem törődtek vele, mivé válik a fiuk, a barátaié, akik belevitték ebbe az erőfitogtatásba, vagy nem akadályozták meg benne, a tágabb környezetéé, amely elfogadta a viselkedését és a nézeteit. És az egész társadalomé, amely rasszista, műmacsó érzületektől dagadó kebellel hiszi és hirdeti, mennyivel jobban élne, ha az idegenek és a másfélék nem lopnák meg, használnák ki. Nem, tényleg nem akarjuk azt sugallni, hogy Szlovákia rosszabb, veszélyesebb, kevésbé befogadó ország, mint akármelyik másik. Sajnos, a Henryt ért brutális támadáshoz hasonlóak a világon bárhol és elég gyakran előfordulnak, ezt még a Henryért gyászmisét tartó pozsonyi pap is hangsúlyozta, aki évekig szolgált az amerikai Detroitban, és naponta tanúja volt az utcai erőszaknak. A különbség az, hogy az ilyen bűncselekmények azonnali felháborodott reakciót, tisztán értelmezhető gesztusokat és határozott cselekedeteket váltanak ki a vezető politikusokból, vagy épp ellenkezőleg – az eddigi ténykedésük következményei. Mert írva van: gyümölcseikről ismeritek fel őket (Máté 7.20).