Megbízható és szerény volt, embernek is

Szerény a kis családi ház is Pozsony egyik külvárosában, amelyben az özvegy Valika egyik unokájával él. Szerény és meghitt az otthon, csendes, kedves és családias, csak a ház ura hiányzik, ő csak a vitrinből köszön ránk – képekről. 1995 novemberének egyik estéjén hiába várták haza Ausztriából, ahol akkor edzősködött. Bármennyire nem szeretné az ember feltépni a sebeket, a tragédiát lehetetlen megkerülni. Mert ha az nem történik, most Kalmival ülnénk itt. Nem élvezhette az új otthont, pedig nagyon akarták, mert mindketten gútai családi házból jöttek, egy utcában nőttek fel. Kalmi 15 éves volt, amikor elveszítette az édesapját. Hatan voltak testvérek, ma már csak a legidősebb nővér él.

Valika végigkísérte férje karrierjét, aki két évvel volt idősebb nála.   

Gútán kezdte. Hazajött az iskolából, bedobta a táskát, és rohant focizni. Azután, hogy az apukájuk meghalt, a gyerekeknek minél előbb munkába kellett állniuk, mert az édesanyjuk otthon volt. Kalmit beíratták a komáromi hajógyár szakmunkásképzőjébe; lakatosnak tanult. Ott bekerült a helyi ifjúsági csapatba, így kezdődött. Amikor Holešovban katona lett, az ejtőernyősöknél szolgált. Az a felkészülés nagyon sokat adott neki. Miután ’68-ban bejöttek az oroszok, kiköltöztették őket a laktanyából, Poprádra került, s ott is futballozott. Úgy volt, hogy ott is marad, de 1970-ben felhozták a Slovanba.

Hogy lett a gyerekbarátságból házasság?

Lévára jártam óvónőképzőbe, ők meg Komáromból edzőtáborba mentek, s ott a vonaton összejöttünk, elbeszélgettünk. Attól kezdve leveleztünk, néha találkoztunk, ha eltávozást kapott katonáéktól. Aztán házasság lett belőle, de kicsit komplikáltan, mert Poprádra kellett volna mennie. Én kétségbe voltam esve, hogy két évet vártam, és most megint távol lesz; úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Meg is történt, de elkerült Pozsonyba, lakás nélkül. Egy évig még otthon voltam Gútán, aztán kapott lakást a Slovan stadionjában. Többen is ott laktak, köztük Vencel, Móder Laci.

Hogyan veszi a futballt egy nő? A férj kedvéért kimegy a mérkőzésekre, vagy ért is hozzá, tud lelkesedni érte?

Lány koromban vasárnaponként meccsekre jártunk. Nagy szerencsém volt, mert imádtam a focit, s még most is sokszor megnézem a sportközvetítéseket. Amíg a gyerekek picik voltak, őket is vittem kocsiban a pályára. Annak idején sokan jártak ki, s izgultam, hogyan kerülök oda gyerekkocsival, de mentem. A lányom is szerette. A fiunk később játszott is, de mikor Kalmi meghalt, Peti azt mondta, hogy »a focival nem megyek sokra, jobb, ha elmegyek dolgozni«. Hála istennek így is sikeres. Nem mondom, hogy könnyű volt nekem, mert Kalmi sokat utazott, a Slovannal, aztán a válogatottal edzőtáborba, külföldre. Szerencsére olyankor összecsomagolhattam a gyerekeket, Beát és Petit, s mehettem anyukámékhoz Gútára. Ott eltelt a két-három hét, amíg a férjem elvolt. Egyszer jártunk mi, a feleségek is Párizsban, de mi külön társaság voltunk. Egy este a mérkőzés után találkoztunk velük. Ők hamarabb hazajöttek; mi még maradtunk másnapig városnézésre.

Arról már esett szó, hogy Kalmi gyerekkora nem volt könnyű. Ez formálta-e, vagy a génekben volt benne, hogy nagyon megbízható, szerény embernek tartották?

Szerette a focit, s nagyon akart.

Hogyan emlékezik pályafutásának legemlékezetesebb pillanataira?

Azt, amikor az aranyérem után négy évvel harmadikok lettek, nem is nagyon emlegetik, ezt a belgrádi győzelem beárnyékolja. Ha itthon játszottak, mi is kinn voltunk a stadionban, s a gyerekek hazafelé az autóban tudták, hogy ha kikaptak, csendben kell lenni, mert apu nem beszél velünk. Ha győztek, minden rendben volt.

Otthon is beszélt a fociról?

Nem. Inkább a szomszédokkal, barátokkal. Akkoriban nagy baráti körünk volt, benne nem focisták is.

Valika akkor dolgozott, vagy otthon maradt?

Amikor hároméves lett a lányunk, munkába álltam, de nemsokára jött a fiunk, s gyermekgondozásira mentem. Egyébként benn dolgoztam a városban, egy szlovák óvodában, mert a magyarba nem tudtam bejutni. Szerencsém volt, mert az óvodában csak hatórás a munkaidő, így foglalkozhattam a gyerekekkel, mindig tudtam, hol vannak.

Milyen játékos volt Kalmi? Úgy emlegetik, hogy nagyon nagy teherbírású. A legnagyobb európai sportlap, a francia L’Equipe a világ egyik legjobb védőjét látta benne az olaszországi Eb-n.

Ő soha nem adta fel: ha vesztésre állt a csapat, akkor is nagyon akart, ezt mindenki látta. Embernek is ilyen volt.

Mi volt az, amivel a feleségét meghódította?

Nem is tudom... Szerette a családját. Mi mindig búcsúzkodtunk meg találkoztunk. A mi házasságunk olyan volt, hogy nem volt időnk veszekedni sem. Néha sajnálkoztam, hogy milyen jó egyeseknek, mert a férjük négykor már otthon van, s egész szombat-vasárnap a családdal, ő meg mindig megy. Amikor hazajött, fáradt volt, de azért mindig talált időt a gyerekekre meg rám is. A szabadsága persze csak pár nap volt. Télen, karácsonykor általában hazamentünk Gútára, nyáron meg kezdődött nekik a felkészülés. Egyszer voltunk Olaszországban, s június végén, amikor pár nap szünetük volt, Jugoszláviába mentünk egy kicsit nyaralni.

Amikor 1980-ban a Slovanból Linzbe szerződött, a családot is vitte?

Mentünk vele, minket is kiengedtek. Ott a klubban azon voltak, hogy együtt legyen a család, ne kelljen izgulni, mi van otthon. De volt egy probléma: a gyerekek kint nem járhattak iskolába, akkoriban ezt nem engedték. A lányomat otthon tanítottam, s Pozsonyba jártunk vizsgázni. De azért valahogy ment, s a gyerekek megtanultak németül. Én viszont nem, mert folyton otthon voltam és főzőcskéztem. Találkoztunk ott egy családdal, szlovákok voltak, a néni tudott magyarul is; sok időt velük töltöttünk, ha Kalminak szabad ideje volt, jártunk kirándulni. Ott sokkal többet volt a családdal, mint Pozsonyban. A gyerekek is úgy emlékeznek arra az időre, hogy akkor volt apu igazán velünk.

Fájó dátum 1995. november 11-e, nem szeretném feltépni a sebeket.

Halálának huszadik évfordulóján meghívtak Gútára, s Golsból, ahol játékos-edző volt, ötven ember jött el a temetőbe. Ott is nagyon szerették őt.

Tudják, hogyan történt a baleset a határhoz közeli Gattendorfnál? 

Dehogy! Nem hagytam boncolni; de mostanában, hogy a testvérei lassan mind elmennek, sokszor gondolok rá, hogy ő is a szívével rosszul lehetett, s az okozta, hogy nekiment egy fának. Golsban az edzések mindig este voltak, a falusi csapatból sokan Bécsben dolgoztak. Szörnyű éjjel volt az a novemberi. Az akkor húszéves Peti nem volt otthon, még katona volt, egyedül voltam. Hiába vártam, nem jött, aztán két-három óra körül telefonon hívtak… Amikor megmondták, mi történt, nem tudtam, mit csináljak, futkostam körbe a házban. Előbb hihetetlennek tűnt, aztán elmentem Bea lányomékhoz, közel laktak, összepakoltuk az unokámat, s eljöttek hozzánk. Aztán egy ideig ott is laktak velem. Nem könnyű egyedül. Sokszor gondolkodom, hogy miért nem ismerheti az unokáit, örülne nekik. Fiatalon nagypapa lett: a lányunk elég korán szült, s nagyon szerette Milant, aki most velem lakik. Szabad idejében folyton vele volt, olvastak, sétáltak. Érdekes, hogy a gyereknek is hasonló az érdeklődési köre, mint Kalminak volt: szereti a történelmet, a repülést, s ő is focizott itt, Dúbravkán. 

Gőgh Kálmán

Válogatott labdarúgó

Született: 1948. január 7., Kladno – meghalt: 1995. november 11., Gattendorf

Posztja: védő

Klubjai, játékosként: Družstevník Kolárovo (1956–63), Spartak Komárno (1963–67), Dukla Holešov (1967–69), Vagónka Poprad (1969–70), Slovan Bratislava (1970–80), VÖEST Linz (1980–82), DAC (1982–84). Edzőként: DAC (1982–84), Slovan (1984–86), SV Gols (játékos is, 1986–95)

Sikerei, csehszlovák válogatott: 1974-től, 55 mérkőzést játszott; 1976-ban Európa-bajnok, 1980-ban Eb-bronzérmes. Klub: 2x csehszlovák bajnok (Slovan 1973–74, 1974–75), Csehszlovák Kupa-győztes (1974)

Nevelőegyesületének, a Gútának a stadionja az ő nevét viseli.