Még egyszer a Caminóról

Tavaly megígértem magamnak, hogy amint alkalom adódik rá, végigcsinálom a teljes Caminót. Nos, április végén itt volt a lehetőség. Gyorsan repülőgépre ültem, és irány Madrid, majd onnan a bikafuttató Pamplona városa. Külön örömöt jelentett, hogy Gabi lányom elhatározta, ő is jön, és végigjárja azt az utat, amelyet én tettem meg tavaly. Vagyis elgyalogol Leónból Santiagóba. Gabi évek óta jógázik, és kíváncsi volt arra, hogy különösebb felkészülés nélkül mit tud teljesíteni fizikai téren.
Április végén hál’ istennek már nyoma sem volt a hónak vagy jeges esőnek, és a kacskaringós ösvényeken egyetlen nap alatt több pályatársammal találkoztam, mint az előző vándorút tizenhat napja alatt. Reggelente ugyan még jócskán tíz fok alatt volt a hőmérséklet, de ebéd után már csak ing és gatya maradt rajtam. És persze az egyre súlyosabbnak tűnő hátizsák. Kétnapi gyaloglás után elkezdett fájni a csípőm tájéka. Semmi baj – mondtam szinte vidáman, mert az idén nem feledkeztem meg arról az indián csodakenőcsről, amelyet pár éve vettem Kanadában. Azt tartják, ez a kence olyan hatékony, hogy még a csonttörés okozta fájdalmat is elmulasztja. Csak egyetlen hátulütője van: a bedörzsölés után 24 óráig nem érheti nedvesség az érintett bőrfelületet. Szóval éjszakára jól körbekentem a csípőmet, és reggelre tényleg elmúlt minden fájdalom. Aznap kaptatós tájakon meneteltem, mert két órán belül már dőlt rólam a verejték. De nemcsak a hátamról, hanem mindenhonnan. És a csípőm tájékáról származó izzadság lecsorgott. No, hova is? Hát hátul a test egyik kijárata felé, elől meg... igen, oda. És 58 éves koromra olyan forróságot éreztem azon a részen, amilyet húszéves kora körül szokott az ember. Csakhogy ez az érzés hamar túlment az egyszerű forróságon. Gondolom, Dózsa György élhetett át valami hasonlót azon a bizonyos vastrónuson. És közben persze meneteltem tovább, szétterpesztett lábakkal, valahogy úgy, ahogy a nadrágjába vizelt csinálja. Két tasmániai zarándoknak nagyon megtetszett a mutatványom, és megkértek, hogy este majd őket is tanítsam meg ezekre az ősi tánclépésekre. Mesélték, hogy az ő őseik is így lépkedtek az izzó parázson. De, és ez a legfontosabb: a csípőmet abszolút nem éreztem. Sem aznap, sem az út további részében. Először Navarra ősi földjét tapostam, és megbámultam a szélmalmokat. Volt olyan dombtető, ahonnan százhatvanat számolhattam meg. De Navarrát nemcsak ezek az építmények jellemzik, hanem azok a feliratok is, melyek ott ékeskednek a tűzfalakon, és a Camino útjelző tábláin is: „Navarra is not Spain. Navarra is a Basque country.” Ezután már megértettem, hogy a helyiek miért néztek rám olyan üres-közönyös tekintettel, amikor spanyolul próbáltam elgagyogni, hogy ki vagyok.
Apropó, az emberek. Az idén már jobban megfigyeltem őket. Nemcsak a bicegő zarándokokat, a helybélieket is. Egyik este foci ment a televízióban. A navarrai kocsmában nagyobb volt a hangzavar, mint a stadionban. Mindenki cigarettázott és üvöltözött. No nem haragosan, csak úgy barátságosan, a másik fülébe. A meccset egyedül én néztem, a többiek egymásnak magyarázták, hogy Guti meg Cannavaro, meg hogy a Real mennyivel jobb csapat a Barcánál. (Fura dolog, de a baszkok a katalánokat sem kedvelik különösebben. A gallegók meg a baszkokat nem szeretik. És a spanyolok nagy szerencséjére ez így megy körbe-körbe.) Még a gólokra is alig kapták fel a fejüket. Figyeltem a nőket is. Ők a bárpulthoz ültek, és kilencven percen át divatlapokat nézegettek. Megértettem azt is, hogy a spanyolok miért olyan toleránsak a dohányosok iránt. Azért, mert náluk a zajártalom a fő veszély, nem a füstmérgezés. Ilyen kedvesen üvöltöző népet még sehol a világon nem láttam. Többször megálltam, mert azt hittem, nekem kiabál valaki. Aztán kiderült, hogy csak a szerelmesét becézgeti.
Néha SMS-üzenetet váltottam a lányommal. Az első hétvégén azt írta, hogy nemcsak az eddigi bűneiért rótta le a penitenciát, hanem azokért is, amelyeket ezután fog elkövetni. Ebből rögtön megértettem, hogy pontosan ugyanúgy sántít, ahogyan én bicegtem tavaly. És, tessék megfogózkodni: neki is a bal térdének a külső felülete fájt, főleg akkor, ha lefelé tartott a hegyről. Nagyon büszke voltam rá, mert minden kínja ellenére végigcsinálta, amit eltervezett. Szóval mégiscsak az én lányom. Magamban elneveztem a Caminót a világ legnagyobb ortopédiai klinikájának, mert még soha nem láttam egyszerre ennyi bottal araszolgató, sziszegve bicegő, eltorzult arccal sántító, talpat, bokát, térdet, csípőt masszírozó embert. És amikor ez a féllábú koldushad megérkezik Santiago városába, a sok béna zarándok eldobja a botját, és olyan peckesen lép be a katedrálisba, mint egy igazi Señor. A mise után meg úgy ropja a táncot újdonsült barátaival, mint egy őrült dervis. Mert Szent Jakab, az ortopéd orvosok védőszentje egy pillantásával meggyógyította őt. Aki nem hiszi, bicegjen utána.