Meddig élünk?

Nem viccelem el a témát, mert hála Istennek, ez ideig nem volt sok alkalmam várótermekben tapasztalatokat és nyavalyákat gyűjtenem, így nem tudhatom, tényleg tömeg lesz-e, hosszú lesz-e, fölösleges-e. Másrészt a legtöbb orvos (jó orvos, kinek adok a szívára) azt mondja, jobb ez, mint amikor a beteg saját szakállára össze-vissza járkál. (Csak sikerült egy röhejes hasonlatot összehoznom!) Arról sem akarok írni, bár megvan róla a jól bevált (sic!) véleményem, hogy az ember maga mennyit tehet arról, ha időnap előtt leesik lábról, vagy bármiről, ami nem kívüle van. És még azt sem mondhatnám, hogy a 103. életévét taposó Bagin Weil Ilonka néni hihetetlen kora (s hozzá még hihetetlenebb külleme s szelleme, belbecse) késztetne véleményalkotásra. Az viszont szinte biztos, hogy ez a ritka tény (mégpedig tőlünk karnyújtásnyira; nem Kamcsatkában vagy Peruban a Macsupicsu, kecsuául Machu Pikchu = Öreg csúcs árnyékában) ösztönzött gondolkodásra. Meddig élünk és mennyit? Merthogy rég, mondta Popper Péter, igen könnyű volt sírig tartó házasságban / barátságban élni, hisz az emberek (akár a mosónők) korán haltak. Vagy a kolera, vagy a hideg, nyirkos várfalak lehelete, vagy a csatazaj és -tér tette özveggyé / baráttalanná őket. A mennyit alatt tehát azt értem, mi fér bele (minőségben, szeretetben, egészségben, értékben) abba a meddigbe. Ismerjük be, azért nem mindegy, mi az, ami sokáig vagy rövid ideig tart. No, az a popperi, idézett régen már igen régen volt, viszont a közelebbi régen sem voltak nagyon felhőtlen és gondtalan évek.

A húsvéti Vasárnapban megjelent, sokakat, olvasóinkat is megindító történet ugyancsak azt a kérdést ismételtetgeti velem, hogy mint lehet ennyi tisztaság, ennyi szépség, lelki és szellemi egészség ennyi ráncban? És nem bírom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy maga a szenvedés, a megaláztatás, a mindentől megfosztottság, az annyira kiszolgáltatottságnak a megtapasztalása, aminél már nincsen felsőbb fok, hogy vajon tényleg az teheti az embert nemessé, hűvé az igazán hűséget érdemlő dolgokhoz? Egyszerre elkötelezett és szabad is lenni, amint azt az e havi Lélek Angyala mondja. Aki nem feltétlenül ellenkezik a heti mandala üzenetével, inkább talán én vagyok az, ki hiszem: kell az a fej, mely mindig egybevet. Az emlékezet, ha nem volna, sokak élete érne igen-igen korán véget. Jó az, ha nem változtatok az életemen (mert emlékszem rá, hogy jó élet), csak azért, mert most egy másik jó élet a divat. A nyitottság, az elfogadás a régi, az enyém, a megszokott iránt nehezebb, mint bármit inkább újra cserélni. Szerintem egy új főnök, új munkatárs könnyebb megoldást kínál, mint a régiek összes hibáját ismerve az állandóság biztonságának látszata közben éppen bennük, velük nyitottan keresni az újat. (Hú de hatalmasan bölcset mondtam!) Mindenesetre, hogy mint függ ez össze a meddig élünkkel, azt azért ki kellene valahogy mondanom, hisz mindjárt betelik az oldal, ki kell majd vetetni a képemet, hogy elférjek, és a jó, régi kolléga, a grafikus Gyuri pörölni fog, mert azt nem lehet! Úgy függ ez nálam össze, hogy öregedve egyre több az olyan tapasztalatom, mely megerősíteni látszik bennem (fejemben-lelkemben), hogy az orvosi várótermekben ez a mi felvilágosult és sok minden alól felszabadított generációnk egyre több időt tölt, míg a terheket cipelő előttünk (de a popperi víg özvegyek után) járók valahogy minőségben is hosszabb életűek. (Olyan nyitottak vagyunk az új műanyag ebédre – tejre; az állandóság biztonságában viszont a házi koszt – a tehén fejése még mozgást is igényel.) Persze, én kutyapárti vagyok, nem szenvedem a macskát, kivétel Kevin, talán mert kandúr, s mert nem dörgölőzött hozzám. Hű és távolságtartó.

Kutyaszerű macska.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

A tejet nem forraltuk fel, eltettük másnapra. A tetejéről a sűrű tejszínt kanállal óvatosan leszedtük, és VASÁRNAP reggel ebből készült a finom tejszínes kakaó.

Inkey Alice: Alsógödi Amarcord