Magukra hagyott diákok

Munkahelyemről múzeumpedagógiai képzésen vettem részt. Néhány héttel ezelőtt Bécsben láthattuk, hallgathattuk meg az osztrák kollégák tapasztalatait, módszereit, próbálkozásait. Nálunk ez a szakterület még gyermekcipőben jár, de annál nagyobb erővel folyik a lemaradás bepótlása. Az „iskola a múzeumban” mifelénk és a környező országokban egyaránt most éli virágkorát. Mindnyájan tanuljuk az anyag bemutatásának ezt az új formáját. A múzeumok programokat szerveznek, kiállításaikhoz adalékműsorokat, foglalkozásokat, játszóházat, kalandos felfedezőutakat készítenek a gyerekek, iskolák, óvodák, családok részére. Nagy örömünkre érdeklődés is van a felkínált lehetőségek iránt. Egy-egy csoport lelkesedése, a csillogó, kíváncsi gyerekszemek sok erőt adnak a múzeumpedagógusnak további munkájához.
Bécsben első állomáshelyünk a Zoom Gyermekmúzeum volt. Az osztrák kolléganő körbevezetett bennünket birodalmukban. A kisgyermekeknek (hatéves korig) készült állandó kiállítás az óceán élővilágát mutatja be rendkívül ötletesen, számos színes anyag, tárgy segítségével. A víztömeg fenekéről kacskaringós út vezet fel, egy hajó fedélzetére. A gyerekek sorban fedezik fel a nekik szánt csodákat, és kedvükre kormányozhatják a hajót.
A múzeum másik részében a következő korosztály Németországból érkezett, halálról szóló vándorkiállítást tekinthet meg. A diákok roppant nyitottan reagálnak a témára, a felnőttek talán jobban félnek tőle, ők nem szívesen jönnek.
Van azonban egy dolog, amely azóta is töprengésre késztet. A kolléganő megemlítette, hogy amikor megérkeznek az iskolások, a pedagógus átadja a csoportot a tárlatvezetőnek. A tanár nem nézi meg a kiállítást a gyerekekkel, hanem kint várja meg az osztályt. Ezen meglepődtem. Úgy gondolom, a tanulók számára a kísérő pedagógus a biztos pont. Hiszen iskolán kívül vannak, lehet, hogy egyébként sem jutnak el gyakran múzeumba, és ebben az esetben még a kiállítás témája sem tekinthető könnyű műfajnak. A tanár példakép (még ha ezt a gyerekek nem mutatják is ki mindig ilyen egyértelműen), figyelik őt, hogy reagál, mit mond, miben hisz, mit hogyan csinál. Az osztály számára tehát fontos volna a jelenléte – ott, a bejáratnál meg kiderül, hogy nem tart velük!
A bemutatott anyagot rendkívüli érzékenységgel, tapintattal és kreativitással készítették el. Ránk, felnőttekre, múzeumpedagógusokra is mély benyomást tett, cseppet sem volt szörnyűséges vagy ijesztő. Hasonló kiállítás igenis való a gyerekeknek, hiszen egyikünk sem állíthatja, hogy csemetéink halál nélküli közegben élnek. Mindnyájunknak – a családban, környezetünkben – vannak halottaink, akikre emlékezünk, sírjukat gondozzuk. Lehet, hogy néhány kisgyereknek otthon mégsem beszélnek a halálról, semmit sem magyaráznak meg neki – esetleg azzal titkolják el előle a tényt, hogy az a személy, aki már nincs köztük, elutazott vagy elköltözött. A gyerek meg tanácstalan, mert közben látja, hogy a család szomorú, feketébe öltözik, látja a kisírt szemeket, és semmit sem ért. Valamiféle űr marad benne, amelyet nem tud megmagyarázni, lezárni, mert az egész történet érthetetlen számára. Itt, a kiállításon lett volna esély arra, hogy az ilyen gyerek is megértse, hogy van halál, és mi történik, amikor bekövetkezik. Ám a tanítója csak elkísérte, nem megy be a tárlatra. Miért? Talán mégsem igaz, ami bent van? Vagy félni kell tőle? Akkor meg őket miért viszik be? Kivel fogják megbeszélni a látottakat, amikor kijönnek?
A múzeumban, ahol dolgozom, a Dunáról tekinthető meg átfogó kiállítás. A kurátorok egy felnagyított korabeli képeslap, valamint dunai hajóról beszerzett kellékek segítségével fényképezkedésre szolgáló sarkot rendeztek be a pincében. A látogatókról készített felvételt feltesszük a világhálóra, és az érdekeltek megnézhetik, vagy akár le is tölthetik az oldalról. Vendégeink szeretik ezt a zugot, sokan örökíttetik itt meg magukat. Nemrég egy gimnáziumi osztály jött el. A csoportot két részre osztottuk, fele a szomszédos múzeum kiállítását csodálta meg, majd cseréltek. Amikor a második társasággal odaértünk a fotósarokhoz, elmondtam, hogy ha szeretnék, lencsevégre kapjuk őket, és majd viszontláthatják magukat az internetes oldalon. A gyerekek elindultak a székek felé, de ekkor tanárnőjük kijelentette: ő bizony nem fényképezkedik, mert nem fotogén, és különben sem szeret pózolni. Ezt követően a tizenöt diákból csupán négy lány állt oda, hogy a kiállítás díszletei között örökítsük meg őket. Ha a tanárnő nem gondolja meg magát, a többiek is lefényképezkedtek volna...
Az első csoport a csere után tért be a Duna-kiállításra. Jókedvűek voltak, és az egész csapat a vidám tanárnővel együtt pózolt a gép előtt. Lehet, hogy a fénykép nélkül maradtaknak rossz volt a szájuk íze, amikor társaik letöltötték az internetről a sajátjukat, és kitűzték az osztály faliújságjára, mert nekik nem maradt ilyen emlékük.
Munkám során meg magánéletemben is rengeteg nagyszerű pedagógussal találkozom. Kár, hogy néhányan közülük ilyen kicsiségek miatt bizonyos helyzetekben magukra hagyják tanítványaikat!