Londoni csoda

Véget ért a csoda. Kialudt a XXX. nyári olimpiai játékok lángja. Egy-egy feledhetetlen pillanat örök élmény marad a sportrajongóknak, mi több: a sporttörténetbe is bevonul. Így a magyarok szereplése is: fantasztikus sikerfejezetként.

Minden játékok befejeztével fáj a szívünk, nem mintha búslakodni volna okunk – bár akad, akinek van, mert nem úgy sikerült, ahogy elképzelte. Inkább azért vagyunk szomorúak, mert a tizenhat versenynapba sűrített események annyira életünk részévé váltak, hogy hiányérzetünk támad: egyszer csak nincs kinek és miért szurkolni. Jó két héten át töményen kaptunk a jóból, a szépből, az izgalmakból, és minden érem mögött egy-egy emberi sors bujkált. Csoda, ha elkapja az embert egy kis nosztalgia? S nem kivétel az újságíró sem: hiszen rengeteg volt a gyönyörű pillanat, amely most már a múlté. Minden olimpia végeztével úgy érezzük, hogy ez a fejezet felülmúlhatatlan, aztán négy év múlva újra elmondjuk. A londoniról is elhangzott, hogy „mesés”. Jómagam is, bár megjártam számos eseményt, úgy érzem, 2016-ban Riónak nem lesz könnyű dolga, hogy lepipálja a briteket. Mert csodálatosra sikeredett az általuk rendezett fesztivál, a világ sportjának nagy ünnepe.

Világcsúcsok és hősök
Összesen 26 világcsúcsot jegyeztek be a nagykönyvbe Londonban, ebből nyolcat az úszók adtak át a múltnak– köztük egyet a magyar Gyurta Dániel –, méghozzá a cápamezes korszakot követően. Michael Phelps történelmet írt: az amerikai szuperrobot további hat dobogós helyezést gyűjtött be (4 arany, 2 ezüst), s 22 érmével, amelyből 18 az arany, minden idők legeredményesebb sportolója lett, megelőzve a szovjet tornász Latinyinát. Wimbledonban is forrott a levegő: Roger Federer ugyan nem ismételte meg azt a bravúrt, amelyet előzőleg a nagy négyek tornáján, de del Potro elleni elődöntős csatája bekerül a rekordok könyvébe (19 : 17 a harmadik játszmában). Odakerül a hazaiak nagy örömére Andy Murray győzelme, 76 év múltán nyert brit a szent füvön. Másutt is ellenállhatatlanok voltak az angolok, mintha csodaszerrel etették volna a versenyzőiket. Akkora volt a lelkesedés, hogy a kerékpározó Bradley Wiggins sikere után még a postaládákat is aranyszínűre mázolták. A végelszámoláskor elégedettek lehettek, az országok éremtáblázatán csak az amerikaiak és a Pekingben első kínaiak előzték meg őket. Külön öröm, hogy a nagyhatalmak között a 9. helyen zárt a kis Magyarország.
Phelps mellett Usain Bolt lett London másik nagy csillaga: a jamaicai rakéta játszi könnyedséggel tette meg a két vágtaszámot, s a 4 x 100-as váltóban 36,84 mp-es világcsúcsot állított fel honfitársaival. Az örök bohóc mégis sértődött grimasszal távozott, mert a szervezők nem adták neki a stafétabotot. A LOCOG elnöke, lord Sebastian Coe viszont nem Boltot tartja az atlétikai versenyek hősének, hanem a 800 méteren a világon elsőként 1:41 alá került (1:40,91) David Rudishát. Óriási csúcsot futott a kenyai, de azért Coe egy kicsit hazabeszélt, hiszen 1981 és 1997 között ő állt ebben a számban a világ élén 1:41,73-mal. Egyébként az atlétikai stadionban négy világcsúcs született: az említett kettőn kívül a női 4 x 100-as váltóban (USA: 40,82) és a 20 km-es női gyaloglásban (az orosz Lasmanova: 1:25:02).

Magyar varázs
Visszaidézve az elmúlt napokat dúskál az ember a csodálatos élményekben. Lehetetlen feleleveníteni minden sportágat, bár mindegyikben tetőfokára hágott az izgalom. Maradjunk azoknál, amelyek leginkább megdobogtatták a szívünket...
Mindjárt a megnyitót követő napon beindult a gépezet, s megszületett az első magyar érem: a tatabányai cselgáncsozó Csernoviczki Éva a 48 kg-os súlycsoportban szerzett bronzot, megadva az alaphangot az egész csapatnak. Egy napra rá már csillogott az arany is – Szilágyi Áron folytatta a szép magyar kardvívóhagyományokat. A Vasas versenyzője egyéniben nagyszerűen teljesített, ellenfeleit az őrületbe kergette, s 22 évesen övé lett a magyar kardvívás 13. egyéni ötkarikás aranyérme. Ugyanezen a napon egy másik magyar is közel állt a végső diadalhoz: a cselgáncsozó Ungvári Miklóst csak a döntőben tudták megállítani.
S akkor jött Gyurta Dániel, és megcsinálta. Káprázatos úszással, világcsúccsal jelezte: jöhet bárki, 200 mellen verhetetlen. Azért jött Londonba, azért gürizett 14 éve, hogy győzzön, hogy a 15 évesen elért 2004-es athéni ezüstsikert folytatva s feledve a pekingi 5. hely okozta csalódást, felérjen a csúcsra. Tette is – 2:07,28-as óriási világcsúccsal a magyar úszósport 24. olimpiai bajnokaként. Bizonyítva önmagának, azoknak, akik kételkedtek, megajándékozva édesanyját, családját, mesterét, Széles Sándort, akik bíztak benne, hogy végül feszülten és nedves szemmel figyelhesse, ahogy felkúszik az árbocra a piros-fehér-zöld zászló. Küszködött a könnyeivel, de nem sírta el magát. Pedig a győzteseknek szabad...
A két Krisztiánnak is. Berki, aki gyerekkora óta ezért az aranyért dolgozott, élete legjobb gyakorlatát mutatta be lólengésben – elődje, Borkai Zsolt, a MOB elnöke és a szakemberek is így vélték. De így is volt egy icipici félsz mindenkiben, hiszen ellenfele a hazai Smith volt. Ami Berki Krisztiánban nekem a legszimpatikusabb: bajnokként nem a hazai pálya előnyeiről beszélt, hanem arról, hogy szurkolt Louisnak, mert „aki otthon versenyez, nehezebb helyzetben van, a közönség össze is nyomhatja”. Ilyet is kevésszer hallani...
Pars Krisztián nem gondolta, hogy 80,59 m elég lesz a győzelemhez – de elég lett, első dobásától az utolsóig a 30 éves körmendi születésű, családjával Szentgotthárdon élő kalapácsvető állt az élen. Annak idején Németh Pál, a három éve elhunyt legendás dobópápa vette gondozásába a remek fizikai adottságokkal megáldott ifjút, és Krisztián az aranyat – a magyar atlétika történetében a 10., kalapácsvetésben az 5. –, Pali bácsinak ajánlotta.
Aranyeső a vízen
Eton Dorneyban 3 arany, 2 ezüst, egy 1 bronz a mérleg kajak-kenuban. Elsőként a Dombi Rudolf, Kökény Roland kettős, a fiatalság és a rutin párosítása hozott sikert ezer méteren, néhány perccel később a Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Kovács Katalin, Fazekas Krisztina négyes fele távon. Utóbbi 1992-ben sikerült utoljára. Kozák Danuta később rá is duplázott – őt avatták új királynővé egyesben. Kovács Katinak Douchev-Janics Natasával párosban nem sikerült zsinórban harmadszor is győznie olimpián, s bár már öt arany van a gyűjteményében, nagyon csalódott. Míg a férfi kajak négyes tagjai ujjongtak, hogy az ő nyakukba akasztják az ezüstöt, Katiéknál, akik nem voltak „elég robbanékonyak, nem voltak rápörögve”, eltört a mécses. Natasa meg pláne kesergett a legrövidebb táv egyese után: csak bronz jutott neki. Otthon majd vigasztalódik, neki 11 hónapos kislánya az igazi aranyérem.
Az igazi győztes – mondják – mindig nyerni akar, nem elégszik meg az ezüstéremmel. De mint sok más, ez sem általánosítható. Mert Kammerer Zoltán, Tóth Dávid, Kulifai Tamás és Pauman Dániel, a két hónapja összeállt egység a második hellyel is győztesnek érezte magát. A sok hűhó, az őket ért támadások után elégtétel volt ez nemcsak a fiúknak, hanem az őket felkészítő Fábiánné Rozsnyói Katalinnak és a szakágvezető Storcz Botondnak is. Sok szó érte a ház elejét, nem csoda, ha a rajt előtt az egyébként kőkemény Kati néni is elérzékenyült, amikor egy puszit nyomott Kammerer homlokára, azzal indítva útnak, hogy „húzd meg, öreg”.
Hosszú utat járt végig Risztov Éva. Az, hogy 14-15 évesen már versenyeket nyert, óriási terhet rakott a vállára, nem bírta elviselni a mázsás súlyt. Sokat bántották, s már-már feladta, de újra előjött a szíve, ez vitte előre, ez vitte elsőként a 10 km-es nyíltvízi úszás céljába is. Ezért kelt fel ötéves kora óta, erről álmodott – mondta a célban. Álmának megvalósulásában Debrecen segítette, ott talált olyan közeget, amelyben talpra állt.
Az úszó Cseh László, a birkózó Módos Péter az öttusázó Marosi Ádám, a Mocsai Lajos vezette kézilabdacsapat (a magyarok 1980, 1988 és 2004 után negyedszer végeztek 4. helyen az olimpián), a pólós lányok és még sokan mások is megérnének egy misét, de ahhoz egy könyv is kevés volna. Nem szabad megfeledkezni a Kemény-legényekről sem, számukra London a nagy bukás. Velük együtt mi is nehezen viseljük, hogy át kellett engedniük a dicsőséget másoknak, véget ért egy fejezet, amely Sydneyben kezdődött, s három olimpián át tartott. De sajnos, minden csoda véget ér egyszer...
Nem szólt a himnusz
Aranyérem nélkül, egy ezüsttel és három bronzzal tért haza a szlovák küldöttség. Ezúttal elsősorban a sportlövő lányok – Štefečeková és Barteková –voltak eredményesek, s két bronzot szereztek a víziszlalomozók. Az elmúlt évek sikersportja és ezáltal az egész szlovák sport számára is csalódás az eredmény; talán a legnagyobb Michal Martikánnak és a Hochschorner testvéreknek. Az ő esetük ugyanaz, mint Kovács Katié: nekik már csak a győzelem a tét. Martikán két arany után triplázni akart, Hochschornerék pedig arra készültek, hogy elsőként negyedszer is olimpiát nyernek. Most nem sikerült csakúgy, mint Gelle és Vlček vagy a kajak négyes éremszerzése. Talán majd négy év múlva Rióban...