Letűnt idők nyomában Lőcsén

Van Észak-Szlovákiában egy kincses, mesés város, amelyet mi, itt élő magyarok jóformán csak az olvasmányainkból ismerünk. Lőcse az, a Szepesség ékköve, amely megihlette Mikszáthot, Jókait, Rakovszky Zsuzsát, és amely ma is éppolyan varázslatos hely, mint a Görgeyek, Korponayak, Thurzók korában volt. A középkori hangulatot árasztó néhai magyar–német városkában egy magyarul tökéletesen beszélő lokálpatrióta, Kostelnikné Zwilling Asztrid kalauzolt. Elmondása nyomán megelevenedtek a főutca egykori lakói, a gazdag kereskedők és bőkezű nemesurak, a bölcs szenátorok és büszke polgárok, a lánglelkű reformátor lelkészek és a háború után magukra maradt vénkisasszonyok – mindazok a regénybe illő figurák, akiket az íróknak kitalálniuk sem kellett: elég volt, ha levéltárakban fennmaradt okmányokból merítettek ihletet.

A lőcsei vénkisasszonyok
Asztrid asszonnyal a főtéren kezdjük a sétát, Görgey Artúr, a szabadságharcos tábornok rokonainak házánál. A közeli Szepesgörgőről származó családból utolsóként Görgey Eli néni, a neves sebész, Hritz doktor felesége lakta. „Egyszer megkérdeztem tőle, miért kényszerült rá ilyen gazdag család, hogy eladja a görgői kastélyt, és azt mondta, hogy a Görgeyek elharcolták a vagyont. Ami pedig maradt belőle, azt a kommunisták vették el tőlük. Eli néni a hetvenes években hunyt el, még jól ismertem őt. Az én családom Liptószentmiklósról származik, és kislányként gyakran elkísértem édesanyámat és nagymamámat, amikor a Lőcsén élő úrihölgyeket látogatták, akikkel távoli rokonságban álltunk. Így ragadt rám észrevétlenül a magyar szó; mert ha anyukám és a nagymamám nem akarták, hogy mi, gyerekek értsük, miről beszélnek, rögtön magyarra váltottak. Persze hogy hegyeztem a fülem, főleg akkor, amikor olyan régi dolgokról meséltek, melyekről nyilvánosan nem volt szabad. A lőcsei dámák sem panaszkodtak soha, derűsen, csendes belenyugvással beszélgettek a letűnt szép időkről, és nekem ez úgy hangzott, mint a mese. Tartást, eleganciát tanultam tőlük, ekkor értettem meg, hogy az ember a külső körülmények elől csak a saját lelki gazdagságába menekülhet. Amikor férjhez jöttem Lőcsére, az idős hölgyek már régi ismerősként fogadtak” – kezdi a mesélést idegenvezetőnk, akinek a származása miatt szintén nem volt könnyű élete. Német nemzetiségű édesapját a második világháború után a kollektív bűnösség elve alapján bebörtönözték, édesanyja ekkor Morvaországból visszaköltözött szüleihez a négy kisgyerekkel. Asztrid asszony a családi háttér folytán is érdeklődött annyira a közelmúlt iránt és vonzódott fiatalkora óta azokhoz az emberekhez, akik még őriztek valamit belőle. „1945 után nagyon nehéz életük volt az itt maradt nemesembereknek – a származásuk és nemzetiségük miatt is üldözték őket. Trianont követően a magyarok közül csak azok az özvegyasszonyok és vénkisasszonyok maradtak Lőcsén, akiknek a férjük vagy a vőlegényük elesett az első világháborúban. Rangon alul nem akartak férjhez menni, a családjuk külföldről nem tudta támogatni őket, így semmi jövedelmük sem volt. Egyedül Mortenson Blanka néni dolgozott közülük, a híres White Lady likőrgyár könyvelőjeként. Minden szerdán meghívta magához a hölgyeket, megvendégelte őket, és a maradékot becsomagolta. Természetesen úgy főzött, hogy maradjon, de a látszatot fenn kellett tartani – ezek a dámák akkor is kalapban, kesztyűben, ápolt frizurával, kifogástalan öltözékben jártak, ha három napja nem ettek.”

Mesélő főtéri házak
Lőcse lakossága a középkorban nyolcvan százalékban német ajkú evangélikus volt, többségükben kereskedők. A város nekik köszönheti felvirágzását és azt a királyi előjogot, hogy minden átutazó kereskedő köteles volt néhány napig itt raktározni és a helybelieknek eladásra kínálni portékáját. A nemesek csak a 17. században kaptak engedélyt itteni ingatlan vásárlására. Ekkor már presztízsnek számított, ha valakinek háza volt a főtéren – a módosabbaknak kettő, három is. Jobb oldalon laktak a nemesurak, a balon a gazdag polgárok, és a házak szerint is meg lehetett különböztetni a státusukat, mert a polgárnak csak három ablaka nyílhatott a főtérre, míg a nemesembernek hét. A betlenfalvi Thurzók pazar palotáján Asztrid asszony azt mutatja, milyen művészi tökéllyel építettek össze két szomszédos házat. „Ebből a családból került ki a két Thurzó nádor, György és Szaniszló. A család az 1530-as évekig tartotta meg lőcsei házát. Miután elszegényedtek, mert sok lányuk született, és mindegyiknek hozományt kellett adni, gazdag polgároknak adták el az épületet, 1902-ben tőlük vásárolta meg Csáky gróf. Neki köszönhető a homlokzat mai formája, Czauczik József tervei alapján budapesti iparművészeti főiskolásokkal festette 1904-ben. A gróf nagylelkűségére utal, hogy az ablakok fölé a Thurzó-címert helyezte, és csak alája a sajátját, valamint a homlokzaton feltüntette, hogy a házat a Thurzók építették, ő csak felújíttatta.” Az első világháború után a magyarok, a második után a németek költöztek el Lőcséről; az egykor többnemzetiségű, gazdag város a szocializmus éveiben szürkülni és egynyelvűsödni kezdett. A gyönyörű főtéri házakba a város vezetősége lecsúszott családokat költöztetett: az idelátogató külföldi turisták elszörnyedve nézték a pusztulást. Mostanra az óváros kezdi visszanyerni eredeti szépségét, a házak többségét újra lakják, de csak elenyésző részükbe tértek vissza az egykori tulajdonosok utódai. „Ma már nem lehet azt mondani, hogy a főtéren a felső középréteg lakik, Lőcse rég nem az a város, ami volt. De aki a múlt emlékeit keresi, megtalálja, legalább ezeket nem kell már takargatni, titkolni” – bizakodik Asztrid asszony.

Mikszáth levelét ma is őrzik
A 16. században épült és 1893-ban Schulek Frigyes tervei szerint felújított nevezetes városháza előtt álluk, amelyet Mikszáth Kálmán A fekete városban örökített meg. „A hetvenes években itt forgatták a regény alapján készült magyar tévéfilmsorozatot, az egész város lázban égett. Görgey Lili néni, a toporci Görgey Albert gróf felesége megmutatta a stábnak azt a levelet, amelyet Mikszáth az apósának írt. Az öreg Görgey nehezményezte, hogy a regényben valótlanságok vannak, mert a Görgeyek között nem volt Pál, és a családból senkinek sem vágták le a fejét, főleg nem Lőcse főterén. Mikszáth azt válaszolta, hogy »…a megtörténhetés illúzióját fenn kell tartani. Ez az egyetlen törvény, mely az írót kötelezi… Legjobb tehát úgy venni, hogy az egész regény költött, mint ahogy költött is… Mert nem valamely család igaz történetét akartam papírra vetni, hanem egy kornak az igazi levegőjét...« Ma Lili néni családja őrzi a levelet, a lánya, Klári néni édesanyámmal tanult Budapesten az Amizoni Intézetben, ahová a felvidéki úrihölgyeket küldték” – meséli vezetőnk, miközben Korponayné Géczy Julianna, a lőcsei fehér asszony háza elé érünk. A történelmi iratok rég igazolták, hogy a szépasszony nem adta labanc kézre Lőcsét, de a fess kuruc generálishoz, Andrássy Istvánhoz valóban fűzhették szerelmi szálak, mert házuk között egy átjáró ajtó is volt. „Később befalazhatták, mi nem is tudtuk, hogy létezett. Nagyon sok mindent azok mesélnek el, akik hosszú évtizedek múltán visszatérnek a városba, és még emlékeznek, mi hogyan volt. Idén szeptemberben a Budapesten élő Hollóházy Ildikóval megszerveztük a régi lőcsei családok találkozóját. Ildikó elhozta kilencvennégy éves édesanyját, akinek a nagyszülei lakták a főtér hatvanöt háza közül az egyik legszebbet, a Krupek-palotát. (Az eredeti tulajdonos Krupek Sebestyén volt, az utolsó lakók pedig Barcsék és az unokájuk.) Ez az idős hölgy mondta el nekem, hogy régen minden házból volt egy átjáró a szomszédba, mert tűzvész vagy ellenséges támadás idején így menekültek az emberek.”

Evangélikusok, katolikusok, zsidók és moszlimok
A régi lőcseiek találkozóján negyvenöt család leszármazottai jelentek meg, együtt járták végig könnyezve, emlékezve a főutcát és az evangélikus temetőt, ahol a várost európai rangra emelő őseik alusszák örök álmukat. Itt nyugszik Steinhausz László építész-restaurátor, aki a magyar parlament tervein is dolgozott, Marschalkó János szobrász, a Lánchíd oroszlánjainak alkotója vagy Rombauer János, az orosz cári udvar festője, számos ágostai hitvallású nemesember és tiszteletre méltó polgár. „Lőcse gazdagsága annak volt köszönhető, hogy akik itt éltek, azok vallásra és nemzetiségre való tekintettel a város gyarapodását tartották szem előtt. Egy 1825-ös krónikában olvasható, hogy az evangélikus templom építésén fizetség igénye nélkül együtt lapátoltak, ástak és talicskáztak az evangélikusok, a katolikusok, a zsidók és a moszlimok. A jótékony és nemes célok támogatása magától értetődő és minden tehetős embertől elvárt gesztus volt. Ma már nehéz elképzelni, hogy valaki egész vagyonát a városra hagyományozza, mint Herrmann Gusztáv, aki 1890-ben a főtéren kicseréltette a fából épült régi vízvezetéket, s evangélikus kollégiumot, kórházat és árvaházat hozott létre. Vagy mint Hain bíró, aki egyik házát a lőcsei evangélikusokra hagyta azzal a feltétellel, hogy adják el a berendezést, és a bevételből alapítsanak líceumot. Az is csak abban a régi világban volt természetes, hogy az itteni nemesemberek, akik Pestre és Bécsbe jártak színházba, s bármikor házi hangversenyeket adhattak, megvásároltak a főtéren három házat, és színházteremmé alakították át őket – csak hogy városuknak is legyen.”
A szepességi gótika legszebb épülete a lőcsei Szent Jakab-templom, amelynek oltárát a titokzatos Pál mester faragta. Ma sem tudjuk, ki volt, az iratok csak annyit árulnak el róla, hogy 1505-ben kezdte fizetni a városban a házadót. „Valamit azért elárult magáról: az utolsó vacsorát ábrázoló táblán az egyik alakot valószínűleg a saját képmására faragta – a tanítvány olyan sapkát visel, amilyet a fafaragók szoktak” – meséli Asztrid asszony. Kérdésünkre, hogyan maradhatott meg épp a Szepességben ennyi gótikus templom eredeti szépségében, egyszerű a válasz: a német ajkú evangélikusok nem romboltak, egyszerűen csak bezárták a katolikus templomban a szárnyas oltárokat, amíg saját templomaik felépültek. Hasonló okból maradtak épen a várost körülvevő védmű falai is: Lőcsén olyan gazdag emberek éltek, hogy nem kellett az építkezésekhez szétszedniük a várfalat.

A fehér asszony padja
A lélegzetelállítóan gyönyörű templomban fogvacogtató hideg van, az értékes faszobrok miatt nem fűthetnek. De mindenért kárpótol a szemünk elé táruló gyönyörűség és a lőcsei polgárok itt is érződő lelkülete. A szobrokra, domborművekre adakozó mecénásoké, az ide temetkező nemesembereké, a szentélyt Thököly Imre idejében békésen két részre osztó katolikusoké és evangélikusoké, mindazoké, akik évszázadokon át itt kérték az Urat, hogy betegségtől, ínségtől, háborútól őrizze meg őket. A templomban még az ülőhelyek is regélnek: a cipészek cége által Bethlen Gábornak készíttetett faragott erkély, Mátyás király oratóriuma, a négy Jagelló testvér 1490-es lőcsei találkozója alkalmából készített padsor és nem utolsósorban Géczy Julianna padja. A mendemonda szerint a pap azért parancsolta hátra a „fehér asszonyt”, mert az mindig későn járt a misére, hogy csodálhassák és irigyelhessék a szépségét. Idegenvezetőnk azt mondja, a korabeli festmények szerint nem volt ugyan nagy szépség, de ma már ki tudhatja, mi tetszett az akkori uraknak?
Lőcsei sétánkat a városháza tanácstermében fejezzük be, ott, ahol a hat katolikus és hat evangélikus szenátor ülésezett a Thurzó Gábor és Mária Terézia által adományozott csillárok alatt. A terembe azért vezetett alacsony ajtó, hogy a belépő kénytelen legyen fejet hajtani, felette pedig latin felirat figyelmeztette a városatyákat: „Sic agitur Censura, et sic Exempla parantur, cum Judex alios quod monet, Ipse facit. – Így hajtatik végre az ítélet, és így adatnak példák, ha a bíró maga azt cselekszi, amire a többieket figyelmezteti.” Nemes gondolat, a mostani parlamenti képviselők is megfogadhatnák. Bár lehet, hogy ehhez az egykori lőcseiekhez hasonló öntudatos polgárok is kellenek…