Lelkes őrültek klubja

Idén Toscana lett a kompromisszum. Tenger is van, hegyek is, középkori városkák is. Sosem jártunk még arrafelé.

Aggasztóan hosszú autóút áll előttünk, de valahogy majd csak kibírjuk. Amikor átsuhanunk az osztrák–olasz határon, lelkesen mesélni kezdek a gyerekeknek az olasz kultúráról, a reneszánsz vívmányairól. Szóba kerül az irodalom is, Dante és az Isteni színjáték, már amennyire a gimnáziumból emlékszem rá. – Anya, hagyd már abba, ez minket egyáltalán nem érdekel! – fojtja belém a szót Sebi.

A városnézések során az a taktikánk, hogy egy rövid közös séta után Apa és a gyerekek letelepednek valahová az árnyékba pihenni, én pedig egymagamban bejárom az összes zegzugot. A két nagy remekül szórakozik rajtam. Lesifotókat készítenek rólam, ahogy az arcomon átszellemült mosollyal nézegetem a házakat. – Anya, te szerintem kicsit őrült vagy. Ez nem normális, hogy neked minden ennyire tetszik.

Elismerem, tényleg furcsa vagyok. Arezzóban megsimogatom a házak több száz éves kapuit. Beszívom a kapualjak hűvös illatát. Szeretem minden érzékemmel érezni a múltat. Miközben a tikkasztó napsütésben végigjárom a főteret, Arezzói Guidóra gondolok, akinek a vonalas kottaírást köszönhetjük. Cortona azért került rá a listámra, mert emlékeztem a nevére a gimnáziumi művészettörténet-órákról. Mikor kiszállunk az autóból, rögtön úgy érzem, itt legalább egy hetet kellene eltölteni. Szűk utcákon kapaszkodunk fel a hegyre, egyre kevesebb az ember. Fönt a városkapunál már senki sincs rajtunk kívül, csak a toszkán táj és a csönd. Visszafelé menet engedélyt kapok még tíz perc egyéni sétára. – De nézd ám az órát! – int a fiam. Kis keringés után a városfalnak támaszkodó dómnál lyukadok ki. A teret aranyszínre festi a toszkán hegyek mögé lebukó nap. Szemben, a múzeum épületén hatalmas plakát. Fra Angelico Angyali üdvözlete. Az angyal aranyhaja most még aranyabb. És akkor beugrik. Hát persze! Hiszen ezért tanultunk Cortonáról! Fra Angelico miatt! Sajnos a múzeum épp zárva, felújítják. Szalay tanár úrra gondolok, aki fáradhatatlanul plántálta belénk az olasz művészet szeretetét, és órákig tudott lángoló lelkesedéssel elemezni egy-egy festményt. Megcsörren a telefonom. Ajna lányom türelmetlen hangja: – Anya, tudod, hány perce sétálsz? – Tudom, drágám, de olyan varázslatos helyet találtam, hogy nem tudok innen elszakadni...

Azt hittem, Cortona után már nem jöhet jobb, de hátravolt még San Gimignano. – Ez olyan, mint a középkori New York – jegyzi meg találóan Ajna a hatalmas lakótornyok láttán. – De ugye nem fogunk most itt órákig sétálni? – aggodalmaskodik a fiam. – Ne aggódj, ha anyán múlik, fogunk – konstatálja Ajna. Sebi morog. – Sebikém, képzeld el, milyen érdekes lenne, ha a sok turista helyett csupa régi polgár mászkálna az utcákon korabeli ruhákban! – próbálom őt motiválni, nem sok sikerrel. Némi séta után a többiek leülnek a főtéren, én pedig egyedül bejárom a várost. Az egyik szöglet mögül zengő hang hallatszik. Valaki olaszul szaval. Közelebb érve látom, hogy egy bordó lebernyeges, füles sapkás férfiú. Mintha egy Dante-festményről mászott volna le. Kutya legyek, ha ez nem a Divina Commedia! És igen! A Dante-reinkarnáció előtti tábla hírül adja, hogy Giovanni Terreni zsenge ifjúkora óta az Isteni színjáték szerelmese, és kívülről megtanulván azt, a letűnt korok szépségét életre keltendő, e művel szórakoztatja a város látogatóit.

Nem tudok olaszul, de elbűvöl a szavak zenéje. Percekig állok és hallgatom. Aztán megkeresem a családot, és őket is elvonszolom Giovanni-Dantéhez, aki szuggesztív szavalatával mindhárom gyerekre maradandó hatást tesz. Sebi még később is visszasomfordál hallgatni, amíg mi Cilivel játszóterezünk. – Anya, ez a fickó olyan, mint te! De tényleg tudja az egészet? Az hogy lehet? Nem hiszem! És ki is volt ez a Dante? – Megígérem neki, hogy otthon megkeresem a magyar fordítást.

Milyen jó, hogy lelkes őrültek mindenhol előfordulnak!

A teljes cikk a Vasárnap 35. számában jelent meg!