Lapátia

Naplót írni nehéz. Nehezebb, mint házalapot ásni agyagos, köves talajba. A földmunkába az ember beleizzad, kötélvastagságúra dagadnak az erei, az ízületei jobban hasogatnak, mintha fát hasogatna, a tenyere is könnyebben vízaláfut, ha ás, de a gödör mégiscsak mélyül, szélesedik, hosszra is mindegyre csak szaporodik, az árok hamarosan beveszi a slicckanyart, és elfut a ház mögé, akárha militáns rokona. De még ha vontatottan, iszonyatos kínnal vajúdva születik is meg, amikor elkészül, semmivel se sekélyebb, keskenyebb vagy szabálytalanabb, mint ha lendületes ütemben vájódott volna a hegyoldalba.
Ezzel szemben a naplóírás korántsem akarat, elszántság és tetterő dolga. Hanem, sajnos, az enyém. Miközben rohamtempóban ásom a futóárkot. Már harmadik este feszülök neki a billentyűzetnek, de a betűk kelletlenül kászálódnak elő a szilíciumkristályba telepített algoritmusokból, a képernyőn vontatottan és egykedvűen állnak össze szavakká, és a szakadozottan összerendeződő mondatok fásultan hebegnek-habognak. Egyszóval íróilag nem vagyok éppen a topon. Igaz, még a laptopon se valami gyakran. Mostanában a lapátot bűvölöm. Az most már igen kezes. Jótáll az építkezésért.
Merthogy kazánház épül a házhoz, meg előszoba, meg egy amolyan mindenes helyiség. És hát fejembe vettem, hogy magam ásom az alapot. A kiásott földet azonban el kellett helyezni valahová. Így aztán kapóra jött, hogy a ház mögötti meredek martot alámosta az eső, a tetején álló fák gyökerei a semmiben kalimpálnak, félő, hogy egy nagyobb széllökés rádönti őket a tervezett építményre. Bebetonoztam hát tizenöt vastag acéloszlopot ferdén, a mart felé megdöntve, sűrűn összedrótoztam őket, fóliát erősítettem fel mögéjük, és oda hánytam az ásadékot. Persze, nemcsak az alapot kellett megásni, ahogy síkvidéken, hanem a domboldalból is több helyen le kellett nyesegetni néhány köbmétert, hogy vízszintbe kerüljön az építési terület. Nemrég a vízmosta feljáratot is szép szabályosra legyalultam, hogy a teherautók fel tudják majd hozni az építési anyagot. No meg aztán kénytelen voltam egy hosszú vízelvezető csatornát is ásni, nehogy az esővíz megint tönkretegye a rendbe tett utat. Ja, és mellesleg egy kisebb lugashoz is felállítottam néhány oszlopot a kerítés mellett. Meg a szokásos napi teendők…
Ezért aztán este csak igen korlátozott mértékben tudom csillogtatni az intellektusomat. És mostanában valahogy már nekem sincs erre olyan elementáris igényem. Leteszem a lapátot, leülök a laptophoz, kulturális lapokban tallózok, megnézem a napi híreket is – lapozok, lapozok, lapozok, de fel se hergelődöm, mert valójában csak azt a jóleső érzést táplálom magamban, hogy kívül vagyok ezeken a tehénlepénynél laposabb történéseken. Miközben mégis maradandót alkotok. Nyolcvan mély, ötven széles, és vasbeton. Lehet engem sajnálni vagy irigyelni. Vagy mindkettőt, ahogy rendesen. Akárhogyan is, nem az én izmaim fognak megmacskásodni.
Más kérdés, hogy a magam módján én is megmacskásodom. De erről csak az az átkozott Mimi tehet! Még csak nyolc hónapos, és máris öt kölyköt hozott a világra. Igaz, hogy emberi léptékben ez már tizenhárom év, és a kandúrok garmadája mellett jelenleg ő az egyetlen nősténymacska a hegyen, de hát akkor is! Mi lesz ebből?!
Számoljunk csak utána. Pillanatnyilag négy macskát táplálunk (Bazileosz a szilveszteri tűzijáték óta a maga útját járja). Ehhez jött ez az öt, az kilenc. Tegyük fel, hogy mind az öt kiscica a háznál marad. Mivel a macskanői nemet egyedül Mimi képviseli, a nagy számok törvénye szerint akár az is könnyen megtörténhet(ett), hogy mind az öt jövevény hölgyemény. Amilyen vérmesek ezek a hegyi kandúrok, borítékolható, hogy augusztusban újabb öt macskával leszünk gazdagabbak. Az már tizennégy. Ha ez az újabb öt is leányzó (amire, ugye, megint csak megvan az esély), a jövő év elején esedékes bagzási időszakra már tizenegy macskafruska áll megtermékenyítésre készen. Ha figyelembe vesszük a kandúrpotenciált, valamint azzal is számolunk, hogy képtelenek vagyunk meggyilkolni őket, könnyen megeshet, hogy egy éven belül 69 macska kergetőzik majd a ház körül.
No jó, akkorra a ház is nagyobb lesz már valamivel, de mi lesz jövő év augusztusában?! Vagy két év múlva?! Ki merünk-e még menni az udvarra?! Arról nem is beszélve, hogy mivel négy macsek 3 pénzt majszol el naponta, 69 cica több mint 17-et, vagyis havonta közel 520-at.
Bizony, nincs más megoldás, egy hónap múlva lehet jelentkezni kiscicákért. A potenciális vendégeknek is innen üzenem, hogy a következő évtizedekben az útravaló mellé néhány tisztavérű kovácspataki macskakölyköt is csomagolunk majd. Nincs kegyelem: lapátra teszünk minden fölös cicát! Vagy megint lapátot ragadok, és tovább terjeszkedünk. Hátralévő éveimben tehát mindenképp a lapáté lesz a főszerep.