KoMOr MEse

…, ha az álmok valóra válnak.Vártam, hogy zöldre váltson a lámpa.Hát, akkor: hajrá, suttogtam magamnak.

Meleg, szeptember eleji nap volt, hetedike talán, ha jól emlékszem. Volt már bérletem, s erősen küszködtem, hogy meg tudjam jegyezni a villamos számát.


…, ha az álmok valóra válnak.
Vártam, hogy zöldre váltson a lámpa.
Hát, akkor: hajrá, suttogtam magamnak.

Meleg, szeptember eleji nap volt, hetedike talán, ha jól emlékszem. Volt már bérletem, s erősen küszködtem, hogy meg tudjam jegyezni a villamos számát. Többször is megnéztem a kiírást: tizennyolc, ötvenhat, tizennyolc, ötvenhat… Azóta hatvanegyesre cserélték, fogalmam sincs, hogy miért. Kezemben a lakáskulcsot szorongattam, még ülőhelyem is volt, többet nem is kívánhattam volna magamnak. Erősen koncentráltam minden egyes megállónál, hátha ismerős a környék: hogy a fogaskerekű után a kórház következik, vagy pont fordítva (hűha!)? Ma már kívülről fújom őket oda-vissza, persze, csak ezen az útvonalon, amin én közlekedem. Kosztolányira gondoltam. Különben is, ha csak tehetem, villamossal járok, abból több mindent látni. Azt hiszem, ez volt az első dolog, ami megszerettette magát velem itt fenn, ebben a nagyvárosban. És hogy ez mekkora mértékben tulajdonítható Desiré iránti rajongásomnak, nos…
A ház előtt rózsabokrok. Szeretem nézni őket reggel a konyhaablakból, amíg fő a kávé. De sajnos nem kárpótolnak a hajnali csöndekért, amikor még ugyanezzel a kotyogóssal és egy Miki egeres bögrével a kezemben behúztam magam mögött az éjjeli álmoktól meleg szoba ajtaját. A többség még aludt. Fehér virágos nyári szoknya és balerinacipő volt rajtam. Elsuhanni hangtalanul a szobák ajtaja előtt, a szürke homályú folyosókon, le a lépcsőn, majd fel a lépcsőn, kitárni a tetőablakot, és az elszívó narancssárga fényében figyelni, hogyan válik egyre izzóbb vörössé a spirál a kávéfőző alatt. Hallgatni a hajnali csöndet, tudva azt, hogy lesz matekdoga és francia írásbeli, de nem foglalkozni egyikkel sem. Csak a kávéval, ami készre fő.
Most már nincsenek se csöndek, se hajnalok (ezt a várost képtelenség megelőzni). Nincs szagelszívó sem, és spirál sincs (az albérletben ilyenre nem futja). Se kollégiumi szoba. Se reggeli csúcsforgalom a fürdőszobában a tükör előtt, amikor heten akartunk egyszerre fogat mosni. Nincsenek tükörtojássütések a melegszendvicssütőben, amit még a tanáriból csórtunk el. Se éjféli kommandós kávéfőzések az első emeleti közös konyhában. Egyáltalán, egyvalami van csak, ami tulajdonképpen nincs is. A Hiány.
Az egyetemnek nincsenek sarkai, csak falai vannak. A folyosók szélesek, nincsen kakaóscsiga-szaguk (bár van egy kávéautomata a könyvtár előtt). Sehol egy térképpel szaladgáló köpenyes diák (ugyan, hol élsz?). Érdekes módon itt nem kell sikátorokban bujkálni, hogy titokban rágyújthass. Itt szabad, itt lehet. Sőt, szinte egyenesen kötelező. Ugyanúgy, ahogy lazacszínű svájcisapkát, apró kockás harisnyát, turkálóból szedett kardigánt, szakadt farmert, hozzá hatalmas válltáskát illik viselni (és persze, mindezt egyszerre, mert úgy a dizájnos). Itt a tanár késik, és nem a diák, és nincsen se ejnye-bejnye!, se irgum-burgum!, ha megcsörren művészetfilozófia-órán a mobiltelefonod.
Dicsérgetnek: „Hát, igen, hallottam, oda nagyon nehéz bekerülni, gratulálok.” Mosolyognak, és vállon veregetnek. És te is büszke vagy: sikerült, hát, amiről azt hitted, sosem sikerül. És itt vagy, végre. Csinálod. És örülsz neki, hogy csinálhatod. Hogy azt csinálhatod, amit tényleg szeretsz. Aztán egyszer csak azon kapod magad: tényleg ezt akarom? Először, persze, elhessegeted a gondolatot, mintha csak egy legyet riogatnál el az orrod elől. Majd jönnek a kérdések (egyre több és több), de válasz csak nagyon ritkán. És érzed már, hogy nem jó. De hát, jónak kell lennie, hiszen ezt akartad. De ezt már magadnak sem hiszed el. Jobb lesz majd, persze, jobb lesz, jobb lesz…
A várossal vigasztalom magam. A parlamenttel (amelyet megállás nélkül renoválnak, de már hozzászoktam), a Hősök terével, a Városliget kacsáival és a nagycsaládosok hangos nevetésével vasárnap délután az állatkertből jövet. A Vígszínházzal, a magas bérházak homlokzatával, a központi könyvtárral és az antikváriumokkal (mert ott annyi könyv van, amennyit még nem láttam soha). Néha iszom egy kávét a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. De nem gondolok Petőfire (Kosztolányival ellentétben, szegény Sándorunkat ki nem állhatom). Meg hát, tudvalevő, hogy azon a bizonyos napon el sem szavalta a Nemzeti dalt (legalábbis itt nem, az egyszer biztos). Csak nézem a nyüzsgő körutat, az aktatáskás üzletembereket, babakocsis anyukákat, a korinthoszi oszlopfőket. Gyönyörködöm bennük. Csak éppen nincs kivel megosztanom…

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?