Kolontár: két sors egy év múltán

Egy éve, hogy a vörösiszap sújtotta Kolontáron megismerkedtünk Holczer Balázzsal. Balázs karácsonyra szerette volna feleségét és két fiát az önkormányzati lakásból az új otthonukba vinni, de az anyagiak hiánya hátráltatta az építkezést.

Az akkor huszonkilenc éves fiatalember alig három évig élt abban a házban, melyet a saját kezével épített, és amikor a buldózerek a földdé tették egyenlővé az elárasztott Malom utcát, megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza még a faluba sem. Az osztrák határ melletti Zsirára költözött családjával, ott építi az új házát. Már állnak a falak, kész a tető, ha Isten adja, tavasszal beköltöznek.

Szép sorban az egész család
A tönkrement kolontári házért kapott 16,8 millió forint hamar elfogyott. „Hét hónappal a katasztrófa után utalták a pénzt, addig kuporgattam. A fizetésemből tudtam megvenni a telket és kifizetni a közművesítését, a kártérítés már benne van a falakban és a tetőben, azóta megint csak fizetéstől fizetésig haladok” – mondja Balázs, aki tavaly október óta szinte egyfolytában dolgozik. Napközben Ausztriában, délután a házán, és ha befejezi, mehet segíteni a szüleinek, az apósáéknak meg a sógorának. Bár az ő házukat nem tette tönkre az iszap, mindnyájan úgy döntöttek, hogy Zsirára költöznek, legyen együtt a család. A telkeket már meg is vették, egymás szomszédai lesznek, szép sorban. Most valamennyien Balázshoz járnak kalákába, aztán majd ők is nekifognak az építkezésnek – ha sikerül Kolontáron eladni a házukat. „Nem rongálódott meg, mert dombon áll, de semmi értéke sincs, nehéz lesz rá vevőt találni. Az egész életem benne van, szívem szakad meg érte, de a gyerekek nélkül nem akarok ott maradni”– kapcsolódik be a beszélgetésbe Balázs apósa, Hodvogner Ottó, aki októberben egy kolontári küldöttséggel az Európai Parlamentben járt, hogy a valódi helyzetről számoljanak be a képviselőknek.

A káros hulladékról nem beszélnek
„Elmondtuk, hogy nem olyan szép minden, mint ahogy a hivatalos propaganda állítja, mert bár igaz, hogy maga a vörösiszap nem káros, arról a rengeteg hulladékról nem beszélnek, amelyet az évek során belehordtak a környékbeli gyárakból. Meghallgattak, azt mondták, hogy majd megtárgyalják. De nem várok én már senkitől semmit, csak a két kezemnek hiszek” – mondja a férfi, aki ácsmesterként bejárta a világot. Hatvanhoz közel sem ijed meg attól, hogy újra nekivágjon a házépítésnek, egy idegen faluban kezdjen új életet. „Itt is vannak jó emberek, majd csak megszokjuk: a fő, hogy együtt leszünk” – mosolyog. Amikor a kolontári jó emberekről kérdezzük, eltűnik arcáról a mosoly. Azt mondja, az iszapömlés óta megromlottak a viszonyok a faluban. „Tudja, minden bajban akadnak ügyeskedők, akik tudnak a zavarosban halászni. A tragédiából sok olyan ember gazdagodott meg, aki addig azt se tudta, merre van Kolontár. De az ottaniak közül is voltak, akik saját erőből soha nem vitték volna semmire, mert nyakig ültek az adósságban, és még a segélyt is elitták. Most új házuk van, térköves az udvaruk, ingyenfát kapnak, a mai napig ruhát és élelmiszert osztanak nekik, miért is kezdenének dolgozni? A falubeliek látják ezt, tudják, mi az igazság, szóvá is teszik. Én csak azt mondom, hogy majd eldől, mennyire tudják megbecsülni, amihez ilyen könnyen jutottak.”

„Húszmillióra taksálták az eddigi életemet”
Balázs is azt mondja, nem irigyel senkitől semmit, csak az bántja őt, hogy akik eljöttek a faluból, azok semmi segítséget sem kapnak. „Húszmillióra taksálták az egész életemet, mindent, amit addig megteremtettem. Az ingóságainkért autóval együtt 3,5 milliót ítéltek meg, de máig sem fizették ki. Öt éve dolgozom külföldön, nem a kocsmába hordtam a pénzt, az mind otthon volt, és mind ott maradt a vörös mocsokban. Tudtam, hogy ha Kolontáron maradok, a kezemet sem kell mozdítanom, mindenem meglesz; de a feleségem már a katasztrófa másnapján megmondta, hogy nem képes ott élni. Vállaltam, hogy rebellisnek tekintenek, az évfordulós megemlékezésre még meghívót sem kaptam. De nem baj, jól van ez így, mert én valóban szakítani akartam Kolontárral. Jobban sikerült, mint terveztem” – dohog a fiatalember, aki szerint szép dolog, hogy a kolontári károsultak júniusban már költözhettek az új házaikba, csak arról nem beszél senki, micsoda szemétdombon élnek. „A kazetta, amelyre az elöntött területekről az egész mocskot hordták, újra megrepedt, mert nem bírta a terhelést. Ott a rengeteg háztartási gép, vegyszer, gyógyszer, azzal támasztották meg a gát oldalát – nesze neked szelektív hulladékgyűjtés meg környezetvédelem! Ezek után maradjak a faluban, és nézzem, hogy a gyerekeim azt a levegőt szívják, abban a mérgezett földben játszanak?” – teszi fel Balázs azt a kérdést, amelyet rajta kívül sokan mások is nemmel válaszoltak meg.

Akik elköltöztek, azokat nem támogatják
Akik úgy döntöttek, hogy elköltöznek a katasztrófa sújtotta területről, feleannyi támogatást sem kaptak, mint azok, akik maradtak. „Kolontáron csak azt a huszonegy családot tekintik károsultnak, amelyik maradt. Nekünk, többieknek, kifizettek a házunkért annyit, amennyit nem szégyelltek, aztán szépen magunkra hagytak. Amit megkeresek, azt rögtön a házba ölöm, és amíg el nem készül, se szórakozás, se kirándulás, semmi. Nagyon nehéz ez, főleg úgy, hogy már másodszor csinálom, és sehogy sem látom a végét” – sóhajt a fiatalember. Kérdésemre, sajnálja-e a lelke mélyén, hogy szülőfaluját, régi barátait hagyta ott, azt mondja, hogy ahol ő élt, az egy más falu volt. „Mi boldogok voltunk ott, megvolt a magunk kis élete, nem is vágytunk másra. Annyi maradt belőle, hogy a kisebbik gyereket, aki mikor jött az iszap, otthon volt az anyjával, máig pszichológushoz hordjuk, mert rémálmai vannak, a feleségem pedig sírva fakad, valahányszor valami ruhadarabra, konyhai eszközre volna szüksége, és nincs, mert odaveszett. Sokan talán neheztelnek ránk, hogy eljöttünk, de én azt is el akarom felejteni, hogy ott éltem valaha. Szégyellem, ha valahol felismernek, és mondják, hogy adakoztak nekünk, mert a lakossági adományokból összegyűlt kétmilliárd forintból mi nem láttunk semmit: mind a település fejlesztésére ment. Pedig az emberek nem arra adták, hanem nekünk, mert látták a tévében, hogy semmink sem maradt.”

Az emlékektől nem lehet szabadulni
Balázséknál ma is mindennapi téma az iszapkatasztrófa, nem tudnak tőle szabadulni. Nem is lehet, hiszen ott tartanak, ahol öt évvel ezelőtt, amikor belekezdtek a kolontári ház építésébe – vagy még ott sem, mert akkor legalább látták munkájuk értelmét. „Azóta mindennel úgy vagyok, hogy talán nem is érdemes ennyit küszködni, hiszen bármikor odaveszhet. A gyerekek is felfogtak ebből valamit, nem ragaszkodnak úgy az új játékaikhoz, mint azokhoz, melyek ott maradtak. Kutyát is hiába hoztunk nekik, nem szerették, csak Lucát és Mázlit követelték vissza, akik ott pusztultak el. A kisebbik azóta annyira félti az anyját, hogy bárkinek nekimenne. Sokáig minden pocsolya előtt megtorpant, de a múltkor az apósom magával vitte, amikor kutat ástak, és nagyon élvezte. Mély nyomot hagyott benne a dolog, az biztos, mert az előtte történteket úgy emlegeti, hogy mikor még kicsi voltam, azóta pedig már nagy vagyok. Négyévesen maga osztotta így kétfelé az életét. A nagyobbik az elpusztult ház látványától nem tud szabadulni. Az iskolában volt, amikor a baj történt, és nem bírta megérteni, miért nem mehet haza, ezért másnap kivittem, hogy lássa. Azt a kifejezést, ami akkor kiült az arcára, soha nem fogom elfelejteni. Hát ezért nem akarunk mi soha többé visszamenni Kolontárra. Aki az ottani életünkből megmaradt, az itt is megtalál, a többivel meg már úgy vagyok, hogy nem kár érte.”

Hálásak mindenért, amit kaptak
Az idős Léhmann házaspár Kolontáron a Kossuth utcában lakott, a 81 éves Sándor bácsi a fürdőkádon állva, 72 éves felesége a fürdőszoba ablakába kapaszkodva vészelte át az áradatot. Fél évig laktak a fiuknál Ajkán, és június 20-án, Irén néni 73. születésnapján költöztek be az új házukba. „Remélni sem mertük, hogy kilenc hónap múltán új otthonunk lesz. Nagyon hálásak vagyunk, mert ennyi idős korban már semmit sem tudtunk volna kezdeni” – mondja az asszony, miközben végigvezet a takaros házon. „Még most is meghatódom, ahányszor körülnézek, mert a bútoroktól a függönyökön át az utolsó kanálig minden adomány. A berendezésre kétmillió forintos utalványt kaptunk, a környékbeli vállalkozóktól vehettük meg. A konyhai eszközöket Ausztriából küldték; nem baj, hogy nem újak, a mieink sem voltak már azok, így legalább illenek hozzánk” – mosolyog az asszony, és mi nem győzünk csodálkozni, milyen könnyen belenyugodott a hatalmas veszteségbe. „Nem volt ám mindegy, mert az egész életünk ott maradt. Ezt a faliórát hoztam el a házból, amikor visszamentem az ár után. Minden halott volt ott, csak ez ütötte az időt. Meg a papa bicskáját kotortam ki a sárból, és egy zacskóban a pénzünket. Elázott, de az egyik bankban beváltották. Ennyink maradt. De nincs jogunk siránkozni, mert mindent megtett értünk az állam, meg a sok adakozó. Annak kell örülnünk, amink van, és hogy a családból senkinek sem esett baja, pedig a fiamékat is elöntötte az ár, most itt laknak szemközt. Még Gömbi kutyánk is megmenekült, egyedüliként az utcából, mert a fészerben felmászott egy polcra. Azóta nem bír betelni szeretettel, bárkit beenged az udvarba, de nem bánjuk. Sorstársak vagyunk, elnézőnek kell lennünk egymással”– mondja Irén néni. Kérdésünkre, hogy jönnek ki azokkal a szomszédokkal, akik most sokkal jobban élnek, mint a katasztrófa előtt, azt mondja, nem ítélkezik, mert mindenki sajnálta, amit elveszített. „Nagy ára van ennek, csak az tudja, aki átélte.”

Egy hosszú élet sok-sok aprósága
Sándor bácsi a nyugdíjazása előtt a timföldgyárban dolgozott; azt mondja, mindig sejtette, hogy egyszer baj lesz itt, de nem gondolta volna, hogy ekkora. „Amikor láttam, milyen magasra emelik a töltést, kérdeztem is, vajon az égig akarják-e felhúzni. Azt mondták, ne foglalkozzak azzal, ami nem az én dolgom. Az egyszerű ember is látta, mi fenyeget itt, csak az illetékesek nem akarták látni” – mondja az idős ember, akinek a műhelye és a szerszámai hiányoznak a legjobban. „Hat kalapácsom volt, most egy sincs. Ha egy szög kell, mehetek a boltba. Ilyenkor jön rá az ember, mennyi mindent gyűjt össze az élete során, és hogyan tud mindez hiányozni” – sóhajt bepárásodott szemmel. Irén néni a recepteskönyvei és a ruhái elvesztését fájlalja. „Ami rajtam van, mind kapott holmi. Annyira nem érzem a magaménak, hogy a múltkor a fodrásznál hagytam a mellényemet, és észre sem vettem. Nemrég temetésen voltunk, messziről lehetett látni, ki a károsult, mert mi csak úgy összevissza voltunk öltözve” – mondja, de rögtön hozzá is fűzi, hogy nem elégedetlen, csak a régi dolgait sajnálja mint afféle öregasszony. Léhmannék egy éve nem jártak a régi utcájukban. Tavaly októberben látták, ahogy ledózerolták a házukat, és idén ott voltak az első évfordulós megemlékezésen. Akkor már csak egy mécses jelezte a házuk helyét. Karácsonykor is mécsesek égnek majd a Kossuth és a Malom utcában, ott, ahol egykor házak álltak, gyerekek születtek, öregek haltak meg. Léhmannék új házában pedig összegyűlik a nagy család, és az ajándék rongybabákkal feldíszített karácsonyfa alatt adnak hálát azért, hogy együtt vannak, és sok-sok segítséggel újra emberhez méltóan élnek.