Két keréken az Atlanti-óceánig

 „Nem értem, miért gondolják az emberek, hogy büszkének kellene lennem magamra. Számos ismerősöm sokkal többet letett az asztalra, mégsem említi őket senki. Én is tervezgetek. Nagyobb távokat. Egyelőre csak elképzelések a jövő évre. Biciklivel vagy gyalog mennék – még nem tudom, milyen úton –, a kettő között vacillálok. A balkáni biciklis túra körülbelül úgy nézne ki, mint a mostani spanyolországi. Talán lesz társam, de az is lehet, hogy egyedül vágok neki. A gyalogos meg a Mária-út lenne, Mariazelltől Csíksomlyóig.” Hogy ezekre is egyedül indul-e, még nem tudja. De elképzelhetőnek tartja – a nagy próba már megvolt. Spanyolországban egyetlen társa a kerékpárja volt. „A szüleim nem díjazták az ötletet. De amikor látták, hogy komolyan gondolom, lassan beletörődtek. Volt idejük hozzászokni, mert múlt ősszel, talán novemberben, kezdtem hozzá a tervezéshez. Tanulmányoztam a térképeket, útvonalakat. Részletes tervet dolgoztam ki, szinte kanyarról kanyarra tudtam, merre kell mennem.”

Honnan jött ez az ötlet?

Erre maga Bálint se tudja a választ. „A gimnázium befejezése után elkezdett érdekelni az utazás és a kerékpározás. Aztán egyre nagyobb távoknak vágtam neki. Először csak a szomszéd faluba mentem, majd két faluval odébb, utána Magyarországra, később meg Spanyolországba. A Camino történelmi jelentősége miatt érdekelt. Utánajártam, hogyan is lehetne odajutni, majd eszembe jutott: miért ne mehetnék biciklivel?” Fogta hát magát, és Nagyfödémesről elindult a harmincnégy napos útra. „Bécsnél úgy éreztem, hogy elég. Leültem egy padra gondolkodni. Aztán továbbmentem. Minél messzebb jutottam, annál könnyebb volt. Az első nap volt a legnehezebb. A legrövidebb útvonalat választottam, de az is 3100 kilométer. Ráadásul cipeltem a sok holmit. Azt mondják, a gyalogosoknak testsúlyuk tíz százalékának megfelelő súlyú terhet ajánlatos vinniük. Én a többszörösét vittem, körülbelül 35-40 kilogrammot. Voltak jobb és rosszabb pillanatok, de összességében élveztem, nagyon szép élményekkel jöttem haza. Bécsnél éltem meg az első lelki mélypontot, volt több is. A fizikai mélypont az volt, mikor a térdem annyira elkezdett fájni, hogy nem tudtam tovább tekerni. Szerencsére egy nap alatt helyrejött. Meg is betegedtem, úgyhogy voltak kellemetlenségek. Mégis fantasztikus volt. Bármikor újra elindulnék.”

Tűzön-vízen át a célig

„Spanyolországig minden éjjel sátoroztam. Néha vadkemping, máskor turistakemping. Aztán a zarándokszállásokon aludtam. Már az úton eldöntöttem, hogy mindenképpen végigcsinálom még egyszer, de akár többször is. Ki akarom majd próbálni gyalogosan, mert az a hagyományos. De a lovas túra gondolata is nagyon megfogott.”

Ez az út az érzelmekre is hat, felfokozódnak a nagy fizikai próba során. „Csodálatos volt, amikor megérkeztem. Mikor 3100 kilométer után megláttam az óceánt. Az leírhatatlan. A legjobb pillanat. Bár korántsem a legszebb. Utolsó héten értem el Galíciába. Szakadt az eső reggeltől estig. Mégis annyira gyönyörű volt a táj! Nem érdekelt az sem, hogy ebihalak úszkálnak a cipőmben.”

Az egyedül való utazás nagy előnye, hogy nem kell senkihez sem alkalmazkodni. „Olyan tempóban megyek, ahogy jólesik. Hátránya is van: nem tudom kivel megosztani az élményeket. Az óceánparton jobb lett volna egy biciklis baráttal üldögélni. Az első héten, mikor az egészet kitaláltam, még reménykedtem abban, hogy lesz társam. Páran csatlakoztak is volna, de aztán fokozatosan lemorzsolódtak, és egyedül maradtam. Gratuláltak, mikor hazaérkeztem. A tervezgetés alatt én is elbizonytalanodtam, de nem szabad feladni.”

A visszaút gyorsabb volt, repülőgéppel jött haza. „Kerékpárral akartam, de adódott pár probléma. Elhasználódott a bicikli, nem bírta volna az újabb háromezer kilométert. De azért nem hagytam ott, itt áll a garázsban.”

Mesés tájakon

„Nagy vágyam, hogy egyszer eltekerjek a Közel-Keletre. De oda komolyabb jármű kell, más a terep. Meg az infrastruktúra. Az alkatrészek beszerzése sem olyan egyszerű, mint Nyugaton. Ez már nem kis kihívás. Igaz, ismerek egy embert, aki elbiciklizett a Himalájáig, és azt mondta, nem volt semmi gond. Azon kívül, hogy két napig nem jutott ivóvízhez, meg háromnaponta kórházba került gyomorbántalmakkal. De ez is hozzátartozik.”

Talán egyszerűbb meg biztonságosabb volna repülőgéppel járni a világot, de Bálint szerint az túl kényelmes, és mindenki úgy utazik. Meg nem olyan érdekes. „Persze jó, csak nem különleges: bárki meg tudja tenni. Igaz, ezt is meg tudná, csak kitartás kell hozzá. Az én felkészülésem is annyiból állt, hogy elbicikliztem Vöröskőre. És nem jelentett az úton hátrányt, hogy nem voltam annyira edzett. Csak az emberek teszik különlegessé az egészet. Az úton egyáltalán nem tűnt annak. Sokakban még az sem merül fel, hogy a szomszéd faluba eltekerjenek. Nekem is csak 3-4 éve van komolyabb bringám. Azelőtt nem is ültem biciklin. Kis lépésekkel kell haladni, és meg lehet csinálni mindent. Minél messzebb mentem, annál inkább éreztem, hogy még távolabb tudok jutni. Aztán elhittem, hogy egy ilyen nagy utat is le tudok tekerni. Csak fel kell készülni picit, az önbizalom se hiányozhat, meg fontos a hit. Főleg magunkban kell hinni. És nem szabad félni a világtól.”