Kaukázus, posztszocrealizmus, Grúzia

Szöveg Hamerlík Barnabás
Kép

Keresés.ázus, utazás, posztszocialista realizmus. Találat: Grúzia. Miért is ne? Még szoci gyerek lévén emlékszem a kilencvenes évek Csehszlovákiájára. Vajon mennyit változott a világ a Szovjetunió szétesése óta? Hogyan élnek az ottani emberek? Mindez nekem teljesen más élményt nyújt, mint mondjuk, egy amerikai hátizsákos utazótársamnak. Leginkább a nagybetűs ÉLET érdekel, az emberek, viselkedésük, hétköznapi történeteik – tragédiáik, örömeik. Szeretem egy füstös kis kocsmában figyelni a mindennapi rutinélet mozzanatait. Ha sikerül, akkor szóba elegyedni a helyiekkel. Mindehhez jó, ha akad egy-két hasonlóképpen gondolkodó útitárs. Mi hárman már jól összeszokott trió vagyunk: Andrea, Kamill és jómagam.

Helyi idegenvezetővel
Andrea már korábban feldobta a témát, így pár hónapig ott körözött a levegőben, bizonytalanul lebegett, hogy aztán egy este az asztalon landoljon a megbeszélendő dolgok közt. Kötetlenül, szabadon játszadoztunk a gondolattal – konkrétumok és számok nélkül. Aztán a komolyabb kérdések jöttek szóba: mennyibe kerül a repülőjegy, mikor tudnánk menni, van-e szállás. Nincs annál jobb, mint amikor akad helyi ismerős is. Kolléga, barát, internetes barát, egy barát barátja, egy ismerős ismerőse, mindegy. Helyi legyen! Ha nincs, kénytelen vagyok elhinni, amit az útikönyvekben írnak. (És ezt, bevallom, nem szívesen teszem, vagy legalábbis nem mindig. Eszembe jut erről egy bedekker, amelyet korábbi utazásom során lapozgattam: az volt az érzésem, hogy a szerző sosem járt az adott országban.) Időspórolás és hitelesség szempontjából is kényelmesebb, amikor egy helyi lakos egyenesen a legjobb étterembe visz, ahelyett hogy a könyvben javasolt, turistákkal tömött vendéglőben próbálnám ki az ajánlott – állítólag legkiválóbb – specialitásokat. Megmutatja a legjobb zöldség-, gyümölcs- és halpiacot, miközben beszél az életről, és megrendeli a legfinomabb sört vagy bort.
Grúziában egy Pata nevű férfi segített kiismerni az ottani világot. Éppen odahaza tartózkodott (amúgy Párizsban él), így nem volt gond néhány alkalommal találkozni Tbilisziben és minden próbálgatás nélkül egyenesen a legjobb étterembe menni, a legkitűnőbb ételeket enni és a legízletesebb borokat inni. Bizony, Grúzia az igazi óborok országa. De mesélem inkább sorjában.

Tbilisziben
Éjnek évadján érkeztünk a fővárosba. A taxis néptelen, kihalt utcákon száguldott végig, majd a belváros közepén próbálta – nem sok sikerrel – megtalálni a szállodát, ahol előzőleg interneten foglaltunk szállást. Félhangosan anyázott (persze az is lehet, hogy imádkozott – ki értette a szavát?), mert kőbarikádok, lerobbant kocsik, tátongó gödrök akadályozták a továbbjutásban. Úgy látszik, még őt is meglepte a belváros háborús arculata. Aztán valahogy, könnyen meglehet, hogy csak véletlenül, rátalált a szállodára, mi pedig megkönnyebbülve egy néma köszönömöt küldtünk az ég felé, mert az első éjszakát igazán nem akartuk egy taxi hátsó ülésén tölteni.
A grúz főváros (engem legalábbis) egy poros, kopott, egykor díszes köpenyre emlékeztetett... Hatalmas szobrok, terek, építmények – omladozó homlokzattal, rozoga kéményekkel és tornyokkal, szmogtól fekete falakkal. A folyó partján újonnan épült hatalmas elnöki palota pazar megvilágítása Las Vegas-i pompát sugall, de a hétköznapok zsibvásárai, a mindennapi élet realitása kijózanító. A zsúfolt vasúti állomás igazi időutazás volt szoci gyermekkorom világába: pontosan így él emlékezetemben a pozsonyi főpályaudvar, csak nálunk nem csapolták az utcán fahordóból a kvaszt (kenyérből erjesztett ital), nem árultak bontott csirkét, és kínai piac sem dereng Pozsonyban (hamis svájci órákkal, majdnem márkás trikókkal és összekarcolt napszemüvegekkel). Figyelni szoktam, milyen az emberek kedélye. A helyiek többnyire vidámak voltak, persze ez nem tévesztendő össze a gondtalansággal. Néhol egy-egy koldus ront ezen a képen, de egyébként úgy éreztem, hogy a nagy Szovjetunió szétesése óta helyrerázódtak a dolgok – végül is mi más választásuk volna? Az élet megy tovább. Talán a technikai fejlettség foghíjas még egy picit, de az is meglesz nemsokára, csak kell egy jó kormány. Egyszer majd az is lesz talán!

Mirhaillat, friss ételek
Pár nap elteltével már jól ismertük a belvárost, bejártuk a település és környéke főbb kolostorait, nagy templomait – ezek a legfőbb látnivalók az országban, hiszen az egyik legősibb keresztény kultúráról van szó. Az ortodox ceremóniáknak egyedi hangulatuk és erős mirhaillatuk van – gregorián énekkel, illóolajakkal, füstölőkkel, ikonokkal díszítik, tarkítják az istentiszteletet. Szerencsénk volt, mert még egy hármas menyegzőbe is belecsöppentünk, és végignéztük az esküvői szertartást. A kis pap picit elnagyolta a dolgot, egyik kezében az imakönyvvel, másikban a mobiljával hadarta a szöveget, és ripsz-ropsz összeadta a házasodni vágyókat.
A legek egyikét (számomra) a finom, friss ételek jelentették. A Szovjetunió zöldségeskertje jelzőt nem véletlenül kapta az ország (egykor így emlegették Grúziát). Kedvencem a grillezett padlizsán diós töltelékkel és a korianderes friss vegyes saláta, hogy csak ezt a kettőt említsem. Na és a finom nedűk! A grúz borok ízlelgetésének hogy s mintjében megint csak Pata, a bennfentes segített – Grúziában ugyanis senki sem emelheti poharát tószt nélkül. A jól bevált köszöntőkkel kezdik, a találkozásra, a barátságra, az ősökre isznak. Később, ahogy jönnek a zamatos bor sugallta gondolatok, egyre mélyebbre nyúl az ember, és komolyabb témákkal kezd foglalkozni. Néha nem is egyszerű megegyezni egy dologban, amelyre mindenki hajlandó emelni a poharát.

A természet zöld bársonya
Grúzia kis ország, könnyű eljutni bárhova, így nem kellett több helyen szállást foglalnunk, egy helyen tanyázhattunk. Innen jártunk egynapos kirándulásokra: David Garedzsába, Szignagiba, Kazbegibe. A Kaukázusnak ez a része teljesen bűvöletbe ejtett! Csupa élénkzöld szín mindenütt! Néhol a látványt megzavarja egy-egy ormótlan betontömb, egy oda nem illő acélkonstrukció, de csodás élmény végigautózni ezen az útvonalon. A természet persze mindenhol más, végül is hosszú hegyvonulatról van szó!
Az ország keleti részén, az azerbajdzsáni határon enyhén lankás dombok közt, ahol jóformán a madár se jár – a távolban már láthatók az első azeri olajfúró tornyok –, van egy hely, ahol sziklába vájt üregek szolgálnak kolostorul. Igazi, a mai napig működő kolostorról van szó. Építés helyett homokkőbe vájták a cellákat, a falakat pedig színes freskókkal díszítették. Csöndes, impozáns hely, turista sehol (csak mi). A nyugalom oázisa. Hát... így könnyű meditálni! Szignagi épp ellenkezőleg csupa turista, látogató. Felújított, kiépített, borairól híres város, az UNESCO listáján is szerepel. Fekvése (egy domb tetején van) adja a szép kilátást, a lankák a jó bortermést – a többi már a talpraesett marketing feladata. Javasolnám megkóstolni a palackozott, nem pedig a házi készítésű borokat, amelyekből rossz ízük miatt egy deci nem sok, de annyit sem tudtunk leerőszakolni a torkunkon.
Grúzia jelképe egy kolostor, amelyet a Kazbek nevű, ötezer métert is meghaladó hegycsúcs alatt szerényen meghúzódó kolostorról mintáztak. Kicsit nehéz volt taxist találni, aki rábólintott, hogy elfuvaroz bennünket északra, mert a jelenleg problematikus Csecsenfölddel határos területről van szó, de Jurij végül beadta a derekát. Kazbegi faluból egy rövid túra után lélegzetelállító kilátás nyílik a falucskára, és jó idő esetén a Kazbekre is. A dombot megmászni nem tart soká, lejönni annál nehezebb – a látvány miatt: nem lehet elszakadni tőle.
Nehéz is volt. Nemcsak Kazbegitől, hanem Grúziától is. Ekkor azonban még előttünk állt további két ország: Azerbajdzsán és Örményország. De ezekről majd máskor.