<p>Nyújtom a kezem, nincs elrejtve tőr az ingujjamban. Ha kedvelsz, és évek óta ismerjük egymást, bátran megérintheted közben a karomat vagy a vállamat, hogy a szemembe nézz. Örömteli üdvözléskor az ilyen mozdulatsorból előbb-utóbb baráti ölelés válik, amelyben mindkét fél őszintén éli meg a viszontlátás boldogságát.</p>
Munkahelyi történetekből, konkrét példákból készítettem egy mintasort, hogy egyszerűbben és szórakoztatóbban ismerkedjünk a helyzetekkel.
Kezdjük talán egy e heti történettel, amikor az egyik kisváros önkormányzati ülésén felszólalt egy köztiszteletben álló idősebb hölgy. A sajtó képviselői a másik csarnokban várakoztak, a kivetítőn figyelték a tárgyalóteremben zajló eseményeket. Volt, aki jegyzetelt, akadt, aki szunyókált, én szőlőt csipegettem, és szemmel tartottam a gondosan beállított diktafont. Miután a hölgy befejezte felszólalását, váratlanul úgy döntött, hogy távozik. Lett erre nagy kapkodás, mert minden kollégának akadt kérdése az odabent elhangzottakhoz. A szélső sorban ültem, elsőként pattantam fel, és miután a felszólaló elé penderültem, kedvesen kezet nyújtott. Meghatódtam előzékenységétől és közvetlenségétől, így máris készséggel paroláztam. A korábbi fejezetekben nagyon sokszor hangsúlyoztam, mennyire fontos a nyitottság, az őszinteség egymás elfogadásában. Megmondtam neki az igazat, hogy csemegeszőlőt csemegéztem, és igencsak váratlanul ért a betoppanása. Természetesen utólag elnézést kértem. Mosolya és megértése megnyugtató pontot tett esetlenségem történetének végére.
Maradjunk még az ősz gyümölcseinél, a másik eset a szőlőhegyen, annak is egy pazarul berendezett teraszán történt. Egy külföldi cég tulajdonosára várakoztam. Illedelmesen nyújtottam a kezem üdvözlésre, mire válaszképpen kézfogás helyett, kissé lekezelő módon rátette kezét a kézfejemre, éreztetve a dominanciát. A szakirodalom ilyen helyzetekben az egyenrangú beszélgetés megkezdéséhez azt javasolja, tegyünk bal lábbal egy némileg merész lépést az illető személyes zónájába, ilyen módon még akár az utolsó pillanatban is „kiegyenlíthető” a kézfogás, hogy mindkét fél javát szolgálja a társalgás. Tanulságos történet az iménti, mivel a vezető pozícióban lévő erre úgy reagált, hogy lehetőleg csak az ujjhegyeimet érintse a kezével, ezzel éreztetve a még nagyobb képzeletbeli szakadékot az interjúalany és a riporter között. Ebből a pozícióból már nem engedett. Az egész interjú alatt éreztette – a kifelé mutató lábfej mozdulattal, a közben a környéket pásztázó tekintettel –, hogy kegyesen válaszol, érjem be ennyivel. Hamar véget ért a kelletlen beszélgetés.
Számos meglepetés is ért, amikor hivatalvezetőknél, iskolavezetőknél járva megtapasztaltam, hogy a barátságos kézfogásra igencsak ellentmondásos a reakció. Volt mosoly, voltak széles gesztusok, mi több, kedves szavak is. Ám a kézfogás lagymatag, bágyadt volt, alig néhány másodpercig tartott. Mulatságos kifejezéssel él a szakirodalom: döglött hal vagy csokor sárgarépa kézfogásként emlegeti az ilyet. Lelkes aktivistáknál, utcabeli tüntetések vezetőinél, résztvevőinél gyakori az olyan kézfogás, amikor úgy rángatják ütemesen, soha véget nem érőn az ember alkarját, hogy majd kiszakad a csuklója, vagy úgy roppantják össze az ujjait, hogy percekig nem érzi a kezét. Ha erőteljes kézfogásra számítunk, inkább ne viseljünk gyűrűt. Kirívó, de emlékezetes esetekről van szó. Igazán jó, kellemes kézfogásokat azonban jóval gyakrabban éltem meg.
A kollégák többsége nagyon érti a dolgát, empátiakészségükről tanúskodik, hogy amikor kézfogásra nyújtják a kezüket, vagy az én üdvözlésemet fogadják, mindig az adott kézfogás erősségéhez igazítják – keményítik, lágyítják – a mozdulataikat. Régi riportalanyokkal hasonló a helyzet, vagy a barátokkal és az ismerősökkel. A megfelelő erősségű, se nem túl lagymatag, se nem ujjropogtatós kézfogás kellő lendületet és hangulatot adhat a párbeszédnek. Legközelebb az is kiderül, mennyire bájos a szem környéki szarkaláb.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.